Valahogy a bulváros rutin mintha előbb keletkezett volna, mint a bulvársajtó. Persze, mondanánk, mert különben mi a francért lennének a magazinok: azoknak a pletyka az elrugaszkodása, az a tiszta népi forrása az üzleti szempontból rentábilis hamis újságírásnak. Azért kezdek így bele, mert véletlenszerűen került elém éppen egyszerre két könyv – Kemény Zsófi regénye és Závada Péter verseskötete. Valahogy jöttek – anélkül, hogy keresgéltem volna – a hamis analógiák, jól kidolgozott retorikájuk pedig olyan vonzóvá tette a hamisságot, hogy egyből sorolni kezdtem. Két fiatal, az újabb generációhoz tartozó budapesti szerző, mindketten íródinasztia sarjai, a szöveghez való viszonyukat alapvetően határozza meg a klasszikus irodalomba való belenövéssel együtt az utcai verselés – amolyan dafke-élmény ez: rap és slam. Meg hogy pont tavaly jelent meg mindkettejüknek új könyve, és ráadásul mindkettő a Jelenkornál.

Szóval az egybeesések mentén elbeszélt hamisság olyan kellemesnek kívánkozna egy ilyen rezümében – aminek ráadásként kevés az irodalmi-szakmai kontrollja, és talán még eladást is generálna: fiatal, szép emberek írták ezeket a könyveket, mondanám végül, jó velük azonosulni, hugunkká-öcsénkké vagy fiunkká-lányunkká fogadni őket. És ha ez sem elég, személyes találkozásainkról szóló anekdoták fölidézésével hoznék beavatottság-élményt a nyájas olvasónak, mondjuk úgy kezdhetném, hogy amikor együtt Závadával Berlinben, Zsófival Budapesten, vagy ilyesmi felvágós marhaság, hogy beavatottnak érezze magát a be-nem-avatott, hogy két csoportra legyenek osztva az emberek, így írják magukat jelentékennyé a jelentékenyek, és senkinek sem kell elhagynia sztereotípiákkal körbepárnázott kanapéját.  De remélem, még csak megközelítően sem erre vágynak azok, akik könyvet olvasnak, ahogy azok sem, akik könyvet írnak.

Ezért inkább választok egy, az olvasónak is nehezebb utat: véletlennek tekintem a könyvek összekerülését, illetve csupán annak az olvasói szándéknak, amely kizárólag az enyém: éppen egyszerre olvasom a két könyvet, miért ne írjak róluk itt együttesen. Másrészt inkább a saját olvasói tapasztalatomról írok, semmint valami, a szövegek és köztem zajló dialóguson kívül eső nem-irodalmi kalandozásról.

Kemény Zsófi könyve lányregény: a szó legnemesebb értelmében az. A pöttyös és csíkos könyvsorozatok jutnak először eszembe, azoknak van lebilincselő története, kalandossága, ám ott a történetvezetés biztonsága is garantált. (És a szerzők sem olvasóikkal sem szereplőikkel nem egykorúak.) A narrátor-én belső vívódásai sommásak, esetlen gesztusokban, szinte bevallhatatlan és megírhatatlan belső monológokban elbeszélve.

Igazán szerethető főhősünk van, nem fiatalos, amitől igazán ki lehet borulni, szóval nem valamilyenes, hanem az. Nem törekszik a regény többszólamúságra, inkább rögzíti a történéseket – szigorúan egy nézőpontból, egy nyelven, a világ- és önérzékelésnek ugyanabból a pozíciójából. Nem reflektált, nem dolgozza ki mondjuk a drónok sztoriját valami nyelviségében is megragadható nézőpontváltásra, ahogy Chen figurája is az egyszólamú szöveg figurája, a narrátor-én nézőpontja biztosít csak hozzáférést, ahogy Rebekához, Gióhoz, Pannihoz, az anya-házvezetőnőhöz, Chenhez, és még sorolhatnánk.

Van tehát egy lány, aki mesél: van némi montázsosság, az idősíkok egymásra vágása (a cabriós jelenet rögtön ilyen a regény elején), de a szöveg nem akar viszonyulni a maga szövegszerűségéhez. Vannak ebben a például nagyon pontos megírások: ilyen a Hősök terének leíró múltideje – a jelenvalóságból való olvasó számára ez funkciótlan, pláne annak, aki a fővárosban él: pontosan tudjuk, hogy néz ki a Hősök tere és a környező utcák. Mire mégis ennek a részletezése? A colour locale-hoz éppen triviálisan kevés. Aztán a regényben később világossá válik ennek a miértje: „Budapest tehát megsemmisült”, mondja a kamionsofőr, egy Natasa nevű nő, akivel majd a budai villanegyedben, a blokád alatt találkozunk megint.

Nincs a szerzőnek kész hangja, talán formabiztonsága sem. És talán úgy lányregény ez, hogy egy lány regénye – nem genderkalandot, szexista kiszólást teszek (a regény narrátora egyébként ezzel a paradigmával folytonosan küzd: a nőiség és férfiság attribútumainak keresése foglalkoztatja). Egyszerűen a koherens történet mögül mintha hiányozna az elrugaszkodás az életből: és nem egy forradalom, egy dugás, vagy egy ember elvesztésének tapasztalata hiányzik, nem a szerző életvalóságát faggatom, hanem a folytonosan konvertálható, de valahogy belsővé gyúrt elbeszélés mélységét. A narrátor ént, a szövegkonstruáló ént, na, azt keresem, azt akarom sokkal inkább hallani.
Végtére is ifjúsági regénynek mondanám, olyannak, amire egy fiatal szerző ritkán vállalkozik. És ez nagy izgalma a könyvnek, ahogy Caroline Solé Szavazz rám! című könyve is abból a szinkronicitásból működik, hogy a szerző egykorú és egynyelvű a narrátorával. Még akkor is, ha persze ő maga nem a narrátor. Tehát Kemény Zsófi sem autobiográfiát ír, nem olyat, amiben tényleg otthon van, hanem fikciót. De önnönmagát és saját kortársait írja bele fiktív eseményekkel életvalóságának jelenébe. Nincs esélye a rátekintésre, mint mondjuk a Csikk szerzőjének, Wolfgang Herrndorfnak, hogy rokon és jelenkori szöveget keressek hirtelen megint. Nem állítom, hogy jó szöveg, de bátor szöveg ez, reflektálatlanságában bátor. És számos kortárs fiatal szerző könyvével ellentétben ezt a könyvet végig akartam olvasni. És az hagyta is magát elolvasni.

„A jövőre gondoltam. Arra a jövőre, amiben még nem tudtam, mit fogok csinálni.” – mondja a narrátor a regény végén. Kemény Zsófi ebbe a jövőbe tekint, van írásmúltja, és erre azért van szüksége, hogy legyen honnan elrugaszkodnia – hogy íróvá lehessen.

Závadánál a nyelvkeresés-nyelvtalálás a tét. Nagyon nagy tétben játszik, all-in, az a helyzet. Feltenni mindent egy lapra, mondjuk. Nem szerethető nyelvet keres, az egészen biztos: hanem nagyon rideg nyelvet. Éles és pontos nyelvet, objektív, tárgyias lírát csinál. Adott pillanatokban olyat, amelyben nincs semmi, ami elkerülné ezt a szöveg-objektívet:

„Egy férfi sötétkék orkándzsekiben,
a hajnali szántóföldön őzre vadászik.
A terepjáró a földút szélén áll
járó motorral, alatta egy foltban
megolvadt a hó.”

A kortárs lírában a tárgyiasság eszközként van jelen inkább – Szálinger Balázs új verskötetében (kifejezetten jó könyv, olykor szétírt, olykor szándékosan szétírt, és van humora) ez nagyszerű több helyen is, csak egy példa:

„Hetésben bezárt az utolsó kocsma.
Egész néprajzi régió kocsma nélkül,
Gyűjtés után a néprajzosok
Busszal bemennek Lentibe.”

Mert látjuk, hogy itt az irónia és a moralista-értékelő akarat felülszólja a nyelvi szigorúságot.

Závada kötetének versei szerkezetek, a szó szoros értelmében azok, szinte gépek, megcsillan a krómon a napfény.

Szembemennek a rímes formával, szembemennek a túlbeszéléssel és nyelvi bravúrokkal, alighanem mindazzal, amit a Závada-rap jelentett. Azaz, nem egészen: a műveltségelemek, főként a periferiálisnak mondható, vagy legalábbis nem evidens hivatkozások fontosak maradtak. Ezt olykor fölösnek, olykor manírnak érzem – mondjuk az Amphitryon-történet címbe emelését. Persze, van népművelői haszna: az igazi rajongók utánanéznek a görög mitológia egy darabjának. Talán így vagyok – tényleg laikus olvasóként – a színházszakmai képekkel is. És még akkor is, ha értem, izgalmas a fikció és a valóság játéka „surlófényben”, valahogy egy hermeneutikai lecke, példázat lesz néhány versből:

„Pedig csak egy üres doboz kell,
máris kezdetét veszi a játék”.

De itt megállok: műfaji határt sértek mostanra ezzel az elemezgetéssel. Arról kell beszélnem, egyszerűen és pontosan, hogy ajánlom-e a könyvet? A legnagyobb határozottsággal ajánlom.

Ez a kötet a Závada-líra megszületésének első nagy könyve, líratörténeti súlya is lesz néhány év múlva, nem csupán aktualitása a jelenben. Ha rikkancs kiabálna ilyet, akkor azt kiabálná:

„A Peti költő lett!”

De még egy pontos mondat a sokból:

„Mi mit fed el? Beszéd a hallgatást. Festék a rozsdát.”

És ne higgyétek, hogy nincs tele érzelemmel – dehogynem. De azért ne ebből idézzetek lányok emlékkönyvébe!