Azon olvasóknak, akik a 20. század második felében már éltek (gyanítom, a többségünk ebbe a kategóriába tartozik), azoknak aligha kell bemutatni David Attenborough-t, aki az ’50-es évek közepétől a természetfilmek egyik úttörője, legnépszerűbb és világhírű alkotója, mondhatni ennek a televíziós műfajnak a megtestesítője. Ennél fogva a környezetvédelem témájának egyik leghitelesebb forrása is, hiszen élete során bejárta szinte az egész világot, hogy a nézők elé tárhassa a Föld élővilágának rejtett és kevésbé rejtett szépségeit. Ez az ő küldetése, és ennek a küldetésnek a végére ér ezzel a könyvvel, illetve az azonos című, elképesztően látványos és sokkoló természetfilmmel. 94 évesen David Attenborough már nem tud többet tenni a bolygónk megmentéséért, de ez az utolsó üzenet mindennél erősebbre sikerült!
Én magam mindig ámulattal tekintettem rá, hogy milyen érthetően, elegánsan és szórakoztatóan mesél a természetről, ezért is volt egyértelmű, hogy muszáj elolvasnom a könyvét.
Mondandójának fonalát – szimbolikusan – a csernobili katasztrófa közelében, Pripjatyban veszi fel, ahol az egykori város helyén mára újra a természet az úr. Amikor Attenborough 1954-ben elkezdett a BBC-nél dolgozni, a Földön körülbelül 2.7 milliárd ember élt, az érintetlen területek aránya pedig 64% volt. Ezzel szemben 2020-ban a Föld népessége 7.8 milliárd fő, míg az érintetlen területek aránya csupán 35%, és a légkör széndioxid-tartalma is rohamosan növekszik. Sokkoló adatok, amik semmi jóval nem kecsegtetnek. A könyv időutazás és – ahogy az alcím is utal rá – egyben vallomás. Attenborough elmeséli, hogyan dolgozott, hogyan vált ő a természet emberi nagykövetévé, rengeteg tudományos érdekességre hívja fel a figyelmünket, a rá oly jellemző érthetőséggel és színességgel. Például a Serengeti szavanna élővilágának és a végtelen puszta jelentőségének bemutatásával, vagy amikor egy személyes élményét írja le gorillákkal Ruandában, ahol elvileg a hüvelykujj jelentőségéről beszélt volna, de a természet és a békés gorillák közelségének köszönhetően egészen más sült ki a történetből.
A könyv nemcsak egy fantasztikus élettörténet, valamint a bolygónk bemutatásáról szól. Egyben egy utolsó felhívás, a vészharang megkongatása is, hiszen vészesen túlhasználjuk a Földet, ami beláthatatlan pusztuláshoz fog vezetni.
Ennek a jeleit mindennap megtapasztaljuk mi is, ha egy kicsit is nyitott szemmel járunk: gondoljunk csak a szélsőséges időjárásra, a pusztító erdőtüzekre, a jégsapkák olvadására, a szökőárakra stb.
De van kiút! Attenborough különleges búcsúüzenete nemcsak méltó módon zár le egy csodálatos életpályát, de a könyv második felében megoldást is kínál a bolygónkat fenyegető problémákra, válaszokat arra, hogy miként fordulhatunk vissza az ökológiai katasztrófa felé vezető úton.
Egy látomást arról, hogy hogyan segíthetünk a Földnek regenerálódni a biodiverzitás által. A természet önfenntartási és megújulási képessége ugyanis hatalmas. Nekünk, embereknek csak esélyt kellene adni a természetnek ahhoz, hogy újra levegőt kapjon, ezáltal mi is jobban, egészségesebben élhetnénk. Például azzal, hogy kijelölünk halászati tilalmi zónákat, egy-egy területen viszonylag gyorsan vissza tud állni a normális halpopuláció, ami végső soron az embereknek is jó. Ha tartjuk magukat a szabályokhoz, és csak a feltétlenül szükséges mértékben vesszük igénybe a természetet a saját szükségleteink kielégítésére. Ugyanígy a mezőgazdaságban, az ipari termelésben és a fogyasztásban is meg kell találnunk azt a pontot, ahonnan már nem az állandó többet akarás és növekedés az egyetlen elfogadható út, hanem az, hogy megtaláljuk azokat a lehetőségeket, ahogyan egy egészséges egyensúlyban élhetünk – jól, de tiszteletben tartva a minket körülölelő erőforrást, a természetet. Régóta fogyasztjuk ugyanis a tőkét, ahelyett, hogy csak a kamatokat élnénk fel. Nem tudom hangsúlyozni, mennyire fontos alkotásról beszélünk, én biológiából kötelezővé tenném a középiskolásoknak.
