Feleség és anya vagyok, mióta az eszemet tudom, mégis évek óta egyre többször gondolkodom azon, miként élik meg a szülővé válás, a gyereknevelés örömét és nehézségeit az apák. Rengeteg nő ír sikerkönyveket saját tapasztalatairól és mi, sorstársak talán azért olvassuk el ezeket, hogy megerősítést kapjunk – más ugyanúgy átéli az anyasággal járó boldogságos-fáradságos hétköznapokat.

Közben van, hogy úgy érezzük, egyedül vagyunk, a férfiak pedig szabadok, mint a madarak. Építik a karrierjüket, megmaradnak a társas kapcsolataik, meg egyáltalán, nincsenek szobafogságban. Korunk nagy feladványa: hogyan lehet egyszerre jó és korszerű szülőnek lenni, és közben megállni a helyünket a munkánkban és a párkapcsolatunkban? Igen ám, de mi van akkor, ha ezt az úgynevezett „női szerepet” az apa testesíti meg egy családban? Noha a világ több országában maguk a munkaadók is próbálják ösztönözni az apákat gyerekeik otthoni ellátására, nálunk egyelőre nem ez a jellemző. Ezért is hiánypótló, érdekes, sőt, szórakoztató olvasmány Szél Dávid könyve. Első kötete, a blogbejegyzések alapján készült Apapara a gyermekvállalással, gyermekneveléssel kapcsolatos kezdeti félelmeket és egyéb érzelmi hullámzásokat mutatta be. Ahogy az egyébként pszichológus szerző idővel több tapasztalatra tett szert, ráadásul családja is bővült, adta magát a folytatás. A Túl a parán is személyes hangvételű könyv, de Szél Dávid sokszor kitér egyéb, a gyermeknevelésen túlmutató társadalmi jelenségekre is. Olyanokra például, mint a fogyatékkal élők társadalmi integrációja, a nagyvárosi értelmiségi családban vagy paraszti sorban nevelkedés, vagy éppen a manapság elmaradhatatlan női egyenjogúság és a hatalommal való visszaélés kérdése. Nekem leginkább mégis az tetszett, ahogy ír. Érzelmesen, és a családja iránti végtelen szeretettel.

Ahogy olvastam a könyvet, és vált egyre nyilvánvalóbbá számomra, hogy Szél Dávid milyen jól látja a gyerekeit, mennyire tiszteli a feleségét és hiányzik neki az édesapja, úgy erősödött fel bennem is ez az érzés. A Túl a parán végére azon kaptam magam, hogy még jobban szeretem a gyerekeimet, tisztelem a férjem és az édesanyám, és hiányzik az apukám. Tetszik nekem, hogy egy férfi ilyen őszintén ki tudja írni magából az érzéseit. Bízom benne, hogy ugyanezt éli át majd számos olvasó, és ha így lesz, akkor sikerült a világot egy kicsit kedvesebb, közvetlenebb, békésebb hellyé tennünk. Már megérte.