Küldetéstörténet. A küldetésnek azonban a küldetést teljesítőkön túli célja vagy tétje nincsen: életben kell maradniuk. És ez már önmagában is azt jelenti: kiábrándító világ az, ahol egy ember életének egyetlen célja magának ennek a létezésnek a fenntartása.

Egy anya a fiával egyedül marad a világban – egyedül, és az itt azt jelenti, hogy nem csupán magukra vannak utalva, hanem azt is, hogy a világ, amelyben egyedül maradnak, az életüket akarja. A világot is azért hangsúlyozom, mert ebben a tagolatlanságban ellenség: mert ellenség benne minden, a buszsofőr, a szállodai portás, az embercsempész, a bérgyilkos, a járókelők és utasok, a sorstársak, mondjuk Rebeca vagy Soledad, akikkel az út során köti össze őket a véletlen Navolato felé, és tovább, vagy az orvos, aki segíteni akar, vagy a nappal, vagy az éjszaka – egy épület vagy országút vagy vonat. Minden ellenség akkor, amikor a bizalom felszámolódik.

De belerohantam, mert tisztáznom kellett volna előbb: Mexikó, Acapulco, a történet Luca és Lydia, fiú és édesanyja története. Azért kell menekülniük, mert a családjukat kiírtja a kartell, ők véletlenül maradnak élve. Elindulnak tehát északnak, feljutnak a La Bestiára, arra a vonatra, aminek tetején a mexikóiak reménytelve akarják elérni Amerika földjét. Szélsőséges helyzet ez, innen nézve, egy otthonból, egy konyha teraszajtaján kitekintve, ahonnan az alakuló konyhakertet, a japán lonc buja zöldjét, az orgonafát meg a madáretetőt látni. Ahogyan Lydiának is idegen helyzet volt ez, hír – vagy még inkább történet – a távolból, amíg békés és biztonságos acapulcói otthonából tekintett a világra: „A rádióban Lydia hallgatta, ahogy ezek a gyalogló anyák énekeltek a gyerekeiknek, és belenyilallt az együttérzés. A földarabolt zöldséget forró olajba dobta, sistergett a serpenyő. A nyilallásnak sok eleme volt: düh az igazságtalanság miatt, aggodalom, együttérzés, tehetetlenség. De igazából ez csak egy kis érzés volt, és amikor észrevette, hogy elfogyott a fokhagyma, a nyilallást fölváltotta az otthoni bosszankodás.”

Nem így vagyunk-e mi is, és akár éppen most? Hogy a magunk békésnek és biztonságosnak tűnő világából tekingetünk kifelé, és persze, meghatódunk, aggódunk, szóval érzelmi reakciókat produkálunk, ha valakit szenvedni látunk, de mégsem cselekszünk. Vagy cselekszünk, és azt a magunk erkölcsisége mentén, ahogyan a huszonvalahányadik fejezetben az az anya, aki falaz a menekülőknek. És az már hősiesség. Szóval tényleg olyan önző, gyáva, felelőtlen vagy gonosz (opcionális) az ember, hogy hagyja meghalni vagy szenvedni embertársait, hogy csak akkor vesz tudomást erről a szenvedéstörténetről, ha az éppen vele történik? És most nem éppen velünk történik?