A hóstátiakról van irodalmi emlékem: Tompa Andrea Omertájában az Annuska, ő volt hóstáti, úgy emlékszem. Gazdálkodtak, hordták a zöldséget-gyümölcsöt a városba, pont Kolozsvárra, Polcz Alaine gyermekkorának helyszínére. Sose éltem Kolozsváron, és bár jártam ott párszor, koncerteztem is ott, voltam beszélgetésen az egyetemen, de az nem egy város megismerése, az éppen a semmi, még turistáskodás se. De az Omerta miatt bejártam kicsit, és most Polcz Alaine-nel költöztem oda. Egy másik Kolozsvárra persze, egy másik időben.
Ritkán
olvasni ilyen szép könyvet. Olyannyira, hogy először azt akartam írni:
soha ilyen szépet nem olvastam. De azért ez nem lett volna igaz, azt
hiszem. Ami ráadásul az izgalma, hogy a megjelent szöveg igazi kutató-
és szerkesztői munka eredménye: a Mészöly-hagyatékban talált írásokból,
életút-interjúból, jegyzetekből állt össze, azaz a szerzői akarat ott
van: Polcz Alaine készült erre a kötetre, ám ő maga nem szerkesztette
egybe ezeket a szövegeit. Szóval izgalmas betekintés ez, az etikátlanság
gyanúja, feszengő érzése nélkül.
Az emlékirat olyan, hogy múlt időben van, és a múltat beszéli el. Pláne, ha a Gyermekkorom címet kapja, ami azt is jelenti, hogy az, aki írta, immár felnőtt. Tehát a múlt tényleg múlt, Háy Jánossal szólva „azokat a napokat, amelyek elteltek, méltán nevezhetjük szép napoknak, hisz elteltek”.
Ám a mesélőkedvnek és a tárgyiasító akaratnak különös összejátszásából
ez a múlt egy bizonytalan jelenből kerül elmondásra: inkább jelenekből,
megsokszorozott jelenidőből. Hogy miért – a keletkezéstörténeten túl?
Mert olykor a felnőtt, éppen író emberé ez a jelen, máskor a nagylányé,
aki a kislány-énjét értékeli, olykor az általános alanyé, aki bizonyosan
NŐ, szóval a nőként értett én-é, olykor a kolozsvári évek maga a múlt,
és minden azután következő ahhoz képest jelen, még ha az emlékezés
idejéhez képest jelentős múlt is. Szóval az „akkoriban” igazán izgalmas
időt nyit, és a könyvet olvasva eleinte úgy tűnik, az idő voltaképpen
térszerű, ráadásul tárgyakon át létezik. A leírások, különösen a
tárgyleírások, szobabelsők olyan elevenen pontosak, hogy bármelyik
lerajzolható, ráadásul a tárgyak változása a használat során megteremti
az idő perspektíváját anélkül, hogy köré eseményt-embert-évszámot
kellene tenni:
„…ennek a függönynek a kopottságán, a szakadásain keresztül láttam, hogy
pirkad, hogy kel föl a nap. Olyan volt ez, mint az élet, nagyon
nyomasztóan hatott rám. Akárhogy küzdöttem, ment szét a függöny.”
És ugyanez a zokni-harisnya váltásáról, amelyik a gyermeklány felhőtlen korszakát zárta le, de ezt az időperspektívát hangsúlyozza még az Orséhering is.
Az pedig mindig izgalmas, hogy az emlékező perspektívája mennyire tágas és mennyire érzékeny. Azaz a kérdés nem az emlékezet ereje, amint azt sejthetnénk, szóval minőségét nem a memória adatpontossága határozza meg, hanem az emlékező világismeretének, kontextusteremtő erejének a milyensége. Mert csak akkor lesz egy emlékezés a személyes ismerősökön túl érdekessé, csak úgy avatódik irodalommá, csak úgy válik mindannyiónk lehetséges, átélhető fiktív valóságává, ha az írója erre a szélességre és mélységre egyaránt képes és érzékeny. És, persze, Polcz Alaine ilyen. Hogy mondjak példát: az én-identitás keresését képes a nemzeti identitás problematikájával összecsengetni, ahogyan egy egyszerű balesetet, talán a Király utcai (Kolozsvár még mindig) költözés után vagyunk, egy kertmoziban összecsuklik egy szék a még-kislány alatt, amelyhez az 1936-os cotroceni katasztrófát csatolja, és az emberi felelősség példázatáig érhetnénk, ha – de finomságát és súlyát éppen ez adja, hogy nincs didaktikus elbeszélő rész ezt követően. A könyv utolsó fejezete Vízaknáé, megint csak a döbbenetes pontosságú tárgyleírások és szobabelsők, meg a táj, egyszerre egy repülőgépről és egy gyermek perspektívájából.
Végtére a könyv maga fejti meg nézőpontjának izgalmát, egyhelyütt ekképpen:
„Megmaradtak és leültek bennem a dolgok. A felnőttek világa mindig egy másik világ volt, amit csak bizonyos távolságtartással vettem tudomásul. Nem ők voltak számomra idegenek, hanem azt nem értettem, hogy ők nem értenek minket.”
És alighanem így – ebből a könyvből – tárul fel motivációs rétege egy pszichológus életpályájának, a gyermeki lélekért, életért dolgozó Polcz Alaine-nek.
