Állunk a könyvhétben, a Vörösmarty tértől a PIM-ig, és arrébb, mondjuk a Radnótiig tényleg történnek a dolgok: az élő irodalom megtapasztalása, nem a könyvhét ünnepi, hanem tényleg ünnep van, emberek, akiket a betűk érdekelnek, olvasnak, írnak, beszélgetnek: a nyelvben létezés igazi élménye ez. Meg persze a nyelvvesztésé is, ahogyan a délutánok estébe fordulnak, aztán meg belehajolnak az éjszakákba.

Azokról a könyvekről esik szó, amik épp megjelentek: Marno, Rakovszky, Milbacher, Garaczi és Térey, csak amik elcsípett rövid beszélgetésekben szóba kerültek a belvárosban sétálók között, de majd négyszáz könyv sűrűsödik bele ebbe az egy hétbe. Ebben a pillanatban válik múlttá a tavalyi év: azok a könyvek, amik még frissek, de már nem a legújabbak, és ebben a pillanatban adódik hozzá képzeletbeli könyvespolcunkhoz még néhány folyóméter tartozás, pontosan tudjuk, mennyi könyvet nem fogunk elolvasni, hogy nem tudjuk utolérni magunkat, mert arra gondolunk, ott van még a tavalyi, meg a tavaly előtti, meg az évtizedes tartozásaink, amiket mind el kellett volna olvasni, csak akkor éppen valami mást olvastunk, talán a szüleink olvasmányaiból törlesztettünk éppen, és ott vannak a klasszikusok, meg a kötelező külföldiek. Nekem ez tényleg kétségbeesés, a mennyi mindent nem élménye.

Ezért arra gondoltam, címszavakban ugyan, de megosztom a jegyzeteimet arról a tíz könyvről, amelyek a Libri irodalmi díjak idei tízes listájába kerültek, talán azért, hogy rögzítsem a magam számára is a 2017-es évet, talán azért, hogy ne múljanak el ezek a könyvek csak úgy, hogy ne annyi legyen, hogy volt egy lista, aztán majd lesz jövőre is, talán azért, hogy azt állítsam, számomra a magyar irodalom a győztes, nem egy könyv, vagy nem kettő, és nem is tíz, hogy nincs olyan könyv, amit ne érné meg elolvasni. Meg azt is mondhatnám: betoppant a nyár, az ember előbb-utóbb kicsit megpihen, kifekszik valami partoldalba, mezőre, beach-re, vagy teraszra esténként, és olvas, hátha ezeket.

És ha már a tartozás, akkor azokkal a könyvekkel kezdem, amelyek erre felhívták a figyelmemet – mert a maguk kontextusát, előzményét olvasták rám olvasás közben.

Tolnai Ottó költészete az olyan, mondta egy barátom, hogy van, aki szereti, és akkor mindig szereti, és van, aki nem szereti, és az nem tud vele mit kezdeni soha. Én nem vagyok rajongója, de azt a fanyar, önreflexióval teli írásmódot, amit ebben (talán az életmű-sorozat harmadik darabja) a kötetben is megtapasztalhattam, nagyon szeretem, szeretem a sallangokat, a redundáns, már-már felesleges szavakat és sorokat, amik aztán valahogy mégsem feleslegek, mintha pont ez, a mondásnak ez a fölöslege termelné meg a versvilágot, irgalmatlan erejűvé, elbizonytalanítóvá: „dél mondtam éjfél.”

Földényi kötete is figyelmeztetés a tartozásra – mert a melankóliát, az előzőt, amelyiknek ez nem folytatása (!) nem olvastam. Ezt a könyvet élvezettel lehet olvasni, szeretni a műveltségét és élvezni éleslátását, aztán élvezni anekdotikus homályosságát.

Kemény esszéi – na, azok aztán tényleg szerethetők, kicsit önvallomások is, mert nincs olyan esszé, amelyik ne tárna fel valamit írójából, abból a már-már ikonikus kortárs szerzőből, aki itt másokról ír, és úgy ismerünk rá.

Vida Gábor regényéről azt mondhatom, rég szerettem szöveget ennyire olvasni – élvezettel, kedvvel, és az attól való félelemmel, hogy mindjárt a végére érek, miközben én még maradni akarnék. Maradni, de hol, éppen ez a könyv kérdése: a köztességgel mint azonosság-élménnyel való vívódás, az egyéné és a társadalomé.

Spiró könyve inkább egy ötlet – és ez az ötletszerűség szervezi végig a regényt, túl az abszurdon, humora van és elkeseredett világkritikája.

A Létbüfé nagyon pontosan írt könyv. Parti Nagy elképesztő nyelvet csinált, és abban a nyelvben vándorol és teremt, a tömegkulturális törmeléket költészetté írja: „you tube you tube mért hagytál el engem?”

Peer és Bödőcs könyvéről írtam már korábban, marad tehát utolsónak az első – Tompa Andrea regénye, az Omerta. Már nincs nálam, ahogy elolvastam, adtam is tovább, hogy más is olvassa, azonnal, ahogyan én befejeztem, hogy ne legyen abbahagyva az olvasása ennek a könyvnek, hogy ez a könyv mindig olvasva legyen.