Kezdeném onnan, hogy nem ismerek olyat, akinek ne volna köze Umberto Ecóhoz. Mert ott van először is A rózsa neve, széles vásznú könyv Christian Slaterrel és Sean Conneryvel, ráadásul, ahogyan legutóbb rácsodálkoztam, tévésorozat is készült a regényből (talán a könyves évfordulóra); aztán ott A nyitott mű, minden bölcsésznek kötelező, és ember nem volt a vizsga napján, aki ne hazudta volna legalább, hogy olvasta, és egyáltalában nem azért, hogy jobb jegyet kapjon: sokkal inkább azért, mert tényleg szégyellni kellett, ha nem, és biztos voltál benne, hogy ez a csalás ígéret is arra vonatkozóan, hogy mégha nem is olvasta vizsgáig, elolvassa utána; harmadszor meg, még mindig az egyetem világában maradva: a Hogyan írjunk szakdolgozatot? szellemes és praktikus egyszerre.
Ez három találkozás, három különböző (!) találkozás egy íróval. És, persze, a mi esetünkben – ez már speciális és tényleg családi Mi – az van, hogy erős a kötődésünk az olasz kultúrához, így aztán Eco ott van a könyvespolcon, és tudós könyvek meg regények ide vagy oda, bennünket (családi, és nem királyi többes) az esszéista gondolkodó vonz leginkább, főként, ha megengedhetjük magunknak bizonyos és jól kifejezhetően szűkös időtartamban, hogy felszabadult olvasók legyünk. Ezzel a Hat sétára akartam utalni, aminek kapcsán a konyhában, főzés közben is lehet lármázni, vagy a Gyufalevelekre, amik meg szellemes, rövid írások, és kijött most megint egy sorozat belőlük (Pape Satan), amit még nem olvastam. De az olvasó olvashat, mert az olvasó halhatatlan, nem úgy az író. A fikcióba beleszól a valóság, a sorozat 2016-ban lezárult Eco halálával.
És akkor innen, a szokott elfogultsággal – és röviden – a kötetről: 12 szöveg, nagy horderejű kérdések (a szép, a rút, a gaz, szóval az ember), amelyek az emberi gondolkodás egészét érintik,
átmozgatják a klasszikus műveltségelemeket (antikvitás és itáliai középkor, európai felvilágosodás), és egészen a jelenig, pontosabban a fürkészni való jövőig ível szinte mindegyik esszé.
A kiadói előszó (az olasz megjelenéshez kapcsolódóan, kiegészítve a magyarral) a könyv létrejöttét pontosan írja le – alighanem ez szerepel a fülszövegben, ajánlókban, szóval hagyom.
Amiről egy kicsit írni szeretnék még: az Óriások vállán a nyitóesszéje a könyvnek. Erős és könnyed egyszerre (ahogyan A szépség is, bár azt nem jókedvemben s nem most olvastam), beszélt nyelvi lendülete van, amit nem emészt fel a leírás megformáltsága – pont ez az, ami miatt Eco esszéit szeretni lehet. És tudom, lehetséges megcöccögni úgy, hogy ez valami bölcselkedő népszerűsítő irodalom, kifényesített TIT (nemrég hallottam ezt a kifejezést, pedig éppenséggel inkább kellett volna régen hallani), írásbravúr. De én utálom azt a fölkentséget, ami ilyen, mert sokkal inkább szeretem a gondolkodás bátorságát, az esszé adta keretek éppen ezért vannak – nagyívű gondolatokat húzni, még akkor is, ha nincsen minden összefüggés feltárva, ha nincsen körülbástyázva minden elem, ha nincs is mindig szétszálazva tudományos és köznapi tapasztalat. De, könyörgöm, ki ne akarna Ecóval egy szobában ülni, s gondolkodni vele – bármiről. Nos, ez a könyv éppen ezt engedi meg nekünk: a saját szobánkban.
