A dolgom itt, ezen a felületen, hogy könyveket ajánljak. Amihez az a naiv feltételezés kapcsolódhat az olvasó részéről, hogy olyan könyvekről írok, amelyekért rajongok, tetszenek, nagyszerűnek tartom őket. De ez nem feltétlenül igaz.
Részben azért, mert többet olvasok, mint írok, és így eleve kimaradnak könyvek, amelyeket szeretek ugyan, de mégsem születik aztán róluk ajánló. Nem írtam a Báró Wenckheimről, pedig az évtized egyik legjobb könyvének tartom, ahogyan az Omertáról, Nádas kétköteteséről, vagy mondjuk a Bolyairól, Láng Zsolt regényéről sem. Közben pedig ajánlottam olyan köteteket, amelyeket nem sorolnék a kedvenceim közé, de mégis:
valamilyen szempontból izgalmasnak, érdekesnek, fontosnak tartottam azokat.
Szóval, a naiv elképzelésekkel ellentétben nem azt tartom a dolgomnak, hogy ízlésrendőr (vagy jobb esetben erős tollú kritikus) legyek, aki a neki tetszőket magasztalja, a neki nem tetszőket meg minimum elhallgatja – most nem térnék ki arra, hogy a pincénkben könyvdarálót rendeztünk be, mert úgy tűnik, ha nincs válaszunk egy szövegre, gondolatra, elegendő és mára legitim az az eljárás, hogy megsemmisítjük a nem kívánatos könyvet.
A könyveket a maguk helyiértékén érdemes megítélni, de leginkább érteni próbálom mindegyiket, dialógusba keveredni velük. És ha ez lehetséges, akkor erről írni valamit – azzal a belátással, hogy a párbeszédnek én magam is akadálya lehetek, erős korlátja.
Azért írtam erről ilyen hosszan, mert mindenképpen előre akartam bocsájtani: úgy beszélek most Szőllősi Mátyás két kisregényéről, hogy nem áll közel hozzám az általa megképzett regényvilág. Azt szeretném láttatni, miért, és éppen azért szeretném ezt a távolságot megmutatni, hogy kiderüljön végül: érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert csak azért, mert nem az ízlésem szerint való, attól ez még jó könyv. Pontosabban két kisregény – egy könyvtárgyban.
Budapesti történetek, illetve szigorúbban budai történetek ezek. Magam is sokat járok azon a környéken, ahol az első regény játszódik, a Kacsa utca felől sétálok olykor a Batthyány tér irányába, de általában nem jutok odáig, mert beülök a Kojotba, jó a kávé, príma a szendvics. A príma minősítést („príma lányok”) egyébként Bereményi szótárából húzom, nem véletlenül: innen, ahol ülök, a regényhelyszínben tehát, alig száz méterre élt egy albérletben a legendás szerzőpáros. A térképet pontosítandó: a Rómer Flóris utca és a Gyorskocsi utca közötti két kilométeres szakaszon játszódnak az események. A bűnügyi történet (micsoda egyszerűsítés, elnézést érte) főszereplője és narrátora, szubjektív nézőpontja egy fiatal ügyvéd, az ő életvilágát járjuk be a könyvben, amelyben a családi-egzisztenciális viszonyok, érzelmi-szerelmi élete és a látszólag privát életén kívül eső történetek (egy fiatal zongoristát vád alá helyeznek gyilkosságért) kuszálódnak össze, látomásos és egyszerre hiperreális élménnyé.
A másik történet is Budán játszódik,
bár a barátok kocsmai beszélgetése – ifjúkoruk egy kitüntetett eseményének újramondása – kimozdítja a regényteret a fővárosból. A protagonista ott is egy fiatal (ez tulajdonképpen már-már középkorú férfit jelent) értelmiségi, akit a családalapítás problematikája nyomaszt. Ha jól vélem, az Alkotáson történő baleset lesz az, amelyik az emlékezés motorját berúgja. (Az Alkotáson lakik egy barátom, sosem gondoltam addig, míg nem jártam náluk, hogy ilyen békések a belső udvarok, emeleti gangok és teraszok.)
Ennél többet egyik történetről sem akarok mondani: azzal ugyanis azt az élményt viszem el, ami miatt ezeket izgalmas olvasni. (És talán ez, a trükkös talány egyszeri hatására felépített szöveg az, ami miatt nem ez a regénystíl az én kedvencem.)
S most arról, miért maradtam mégis távol ezektől a szövegektől. Elsőként is azért, mert Szöllősi nem teremt nyelvet, nem arra hajt, ami engem az irodalomban izgat: hogy a nyelv teremt valóságot, hanem éppen fordítva dolgozik, úgy, amiként egy jó bestseller vagy lektűr vagy zsánerszerzőnek dolgoznia kell, miszerint a történet van készen, fordulatokban valamelyest gazdagon, a történet szellemessége, a cselekményszálak, vagy a szereplői utak összeérése vált ki hatást, az vezeti az olvasót. A nyelv meg arra való, hogy a történetet világosan és élvezetesen mesélje el. Ha tehát – hogy jól értsük, amit írok – a regények tétje a prózanyelvhez kapcsolódna, akkor nem írnék a könyvről, akkor magamban óvatosan állapítanám meg, hogy nem volt jó ez a könyv. Így azonban azt mondhatom, nem nekem való, de jó könyv ez, minden a helyén, ötletes és fordulatos, mert ez a szórakoztató irodalom szövegei közül való, jól megcsinált szöveg. És kevés kivételtől eltekintve (a moralizáló kiszólásokat gyomláltam volna) a szöveg maga sem akarja másnak mutatni magát, mint ami. Ez a könyv akkor volna rossz, ha nem akarná magáról tudomásul venni irodalmi kontextusát, de szerencsénkre ez nem így van.
Az első regény filmforgatókönyvért kiált, a második pedig a felnövés szórakoztató példázata lehet,
anélkül, hogy túlságosan felkarcolná az olvasó életvilágát. Szóval zsebbe vele, vagy oldaltáskába inkább, mert keményborítós, és lehet egyből olvasni, hogy ne szemetet olvasson az ember, csak azért, mert kénytelen órákat ülni tömegközlekedési eszközökön – hanem két kiváló, szórakoztató kisregényt.