Mennyivel jobb volt a könyv – legyintünk legtöbbször a filmes adaptációkra. Még akkor is, ha tudjuk, hogy nem igazán lehet összemérni a műfajokat. Az alkotók legtöbbször a lehetetlenre vállalkoznak, amikor egy regényt filmre visznek. Bár a forma ellenük dolgozik, néha mégis sikerül elérni a könyv szintjét a képernyőn vagy a vásznon, sőt, kivételes esetekben előfordul, hogy egészen új jelentésekre találva, az adaptáció felülkerekedik az eredeti művön. De vajon mit kezd Tom Hanks a világ híreivel, és a „hegyi tahók” nyomora mennyire lesz hiteles a filmvásznon? Idén tavasszal két Oscar-díjra jelölt, és két friss, a júliusi Cannes-i Filmfesztiválon debütált adaptáció eredetijét olvastuk újra.
A vadnyugat lélektana
„Lehunyta a szemét, letette a tollat, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Mennyi minden nehezedett az öregekre, miután hétszázezer fiatal déli katona a háború áldozatául esett. Mikor az egész népesség nem számlált többet néhány milliónál. Neki kell gondoskodnia a család újraegyesítéséről, pereskednie kell, elő kell teremtenie a betevőjét felolvasásokból, vissza kell vinnie ezt a gyereket a rokonaihoz, akiket minden bizonnyal megdöbbent majd, mi lett a kislányból. Egyszerűen fogalma sem volt, miért egyezett bele, hogy hazaszállítsa a lányt Castroville-be.” Paulette Jiles sikerkönyve, A kapitány küldetése főhőse nincs könnyű helyzetben. Alig öt évvel a polgárháború után a bizonytalan állapotú délnyugaton kellene átvágnia egy kislánnyal – akit évekkel korábban indiánok raboltak el és neveltek fel – visszajuttatva a német származású, de csak a kajovák nyelvén beszélő gyermeket a nagybátyjának és nagynénjének.
Kidd kapitány alaposan benne van a korban, a több háborút is megjárt férfi a maga 71 évével a vadnyugaton igazi matuzsálemnek számít, a tíz éves, önmagát indiánnak tekintő Johanna hazaszállítása pedig egyáltalán nem tűnik kockázatmentesnek. A harcedzett veterán azonban olyan erkölcsi magasságból indul a regényben, hogy az szinte sebezhetetlenné teszi a fizikai térben is, így gaztevő legyen a talpán, aki fölé akar kerekedni. Az eleve eldöntött helyzetről persze az útonállóknak vajmi kevés fogalma lehet, így fejezetről fejezetre újabb kétes alakok próbálják meg eltenni Kidd kapitányt az útból.
Paulette Jiles nem fukarkodik az akcióval, de az erkölcsi tanulságokkal sem: a valószínűtlen páros útja így egyszerre vezet keresztül az elhagyott vidéken és a saját belső világukon. A bejárt terület pedig mindkét esetben hatalmas. S bár első látásra természetesen Johanna át- vagy visszaváltozása tűnik hangsúlyosnak, a sokat – már szinte mindent – látott kapitány is új árnyalatokat fedez fel a világban.
A lélektani western önmagában még nem tenné különlegessé a regényt, a keretezés azonban már annál inkább. Kidd kapitány azzal keresi a kenyerét, hogy a településeket járva felolvassa a világ híreit – innen a mű eredeti címe: News of the World – az írástudatlan helyiek számára. Azzal, hogy hallgatóságát összekapcsolja a nagyvilággal, nem csupán az eseményekről tudósít, de a szeánsz közös élményében a közönsége tagjai közti kapcsolatot is erősíti: korabeli hírportál és közösségi média egy személyben. Munkája pedig a saját kalandján is átsejlik, hiszen akár Johanna hazaszállítása is felbukkanhatna az újságok címlapján. Ezzel pedig Jiles izgalmas játékot indít el: főhőse a saját történet írja és olvassa egyszerre.
A történelmi környezet, és a szereplők közelmúltjának folyamatos felemlegetése ugyanakkor tágítja is a horizontot. Johanna és a kapitány kalandjaiban a vérben fogant és abban is felcseperedett ország története jelenik meg. A háborús pusztítás, az őslakosok egy idő után már önvédelemnek álcázott lemészárlása, és a törvényen kívüli területek embertelen szabályai a vadnyugat lélektanáról árulkodnak, ahol csak a legerősebb és a legrafináltabb maradhat életben. Jiles azonban remek arányérzékkel ellensúlyozza a kegyetlenséget a szeretet, a törődés és a felelősségvállalás megjelenítésével.
A bestseller Paul Greengrass rendezte, négy Oscar-jelölést begyűjtő filmváltozata ugyan máshová helyezi a hangsúlyokat, mint a regény, de így is sokat megőriz a könyv szellemiségéből.
A bestseller Paul Greengrass rendezte, négy Oscar-jelölést begyűjtő filmváltozata ugyan máshová helyezi a hangsúlyokat, mint a regény, de így is sokat megőriz a könyv szellemiségéből. Tom Hanks jelenléte – a kapitány szerepében – persze már önmagában garanciát jelent a sikerre, ez azonban semmit sem von le Paulette Jiles érdemeiből. A kapitány küldetése szépirodalomként, szórakoztató kalandregényként és western alapanyagként is kiválóan működik.
Ahol a nyomor családi hagyomány
Amikor az életünk átláthatatlanul komplexé, elviselhetetlenül komorrá, vagy hátborzongatóan abszurddá válik, hirtelen felértékelődnek az átfogó, mégis közérthető világmagyarázatok. Amelyektől a homlokunkra csapunk, hogy „hát, persze, ilyen egyszerű az egész, hogy nem vettem eddig észre!” J. D. Vance Vidéki ballada az amerikai álomról című társadalomkritikába oltott memoárját épp ezzel a szlogennel igyekeznek eladni, nem is akármilyen sikerrel. Sokat dobott persze a könyv marketing stratégiáján a mű alapján készített, sztárokkal – Glenn Close, Amy Adams, Freida Pinto – telezsúfolt Netflix adaptáció is, amely ugyan alaposan megosztotta kritikusokat – egyszerre kapott Oscar- és Arany Málna-jelölést – de rengeteg emberhez juttatta el a szerző üzenetét – vagyis azt, ami abból a képernyőn megmaradt.
Vance tökéletes időzítésű könyve sok mindent megvilágít Trump felemelkedésével és a Brexittel kapcsolatban – írta a kötetről az Independent. A költői túlzás nyilvánvaló, a mélyén azonban mégis rejlik némi igazság. A kilátástalan helyzetbe kényszerült, és abból láthatóan kivergődni képtelen „hegyi tahók”, vagyis az Appalache-hegység lecsúszott fehér munkásosztályának kíméletlenül őszinte jellemzése valóban számos dologra magyarázatul szolgálhat a 21. század társadalmi problémái kapcsán. Világmagyarázatnak azonban, ahogy arra a könyv kritikusai is rámutattak, ez még kevés. Vance művét (szélső)jobbról ugyanúgy keményen bírálták, mint (szélső)balról, méghozzá többnyire – meglepő módon – közös platformra helyezkedve miszerint a szerző túlzottan leegyszerűsítve érvel.
Az autentikus hang adott, hiszen Vance maga is Kentucky állam csóró „bugrisai” közül való, a külső nézőpontból következő objektivitást pedig az életpálya garantálja. A totális nihilből a tengerészgyalogságon át a Yale jogi karáig vezető út során a hegyi tahó kellően kikupálódott ahhoz, hogy könyvet írjon saját magáról, és egykori sorstársairól.
Azokról az emberekről, akik semmiben sem különböznek tőle, amiből egyenesen következik, hogy a helyzetükért elsősorban saját magukat okolhatják. Hiszen, ha Vance képes volt áthágni a társadalmi kasztok láthatatlan, mégis betonkemény kerítéseit, akkor ez minden hegyi embernek sikerülhet. A statisztika szerint azonban mégis csak nagyon kis részük hagyja maga mögött a munkanélküliséggel, segélyekkel, drogokkal, alkoholizmussal és erőszakkal terhelt életét.
Mindez a klasszikus faji alapú megkülönböztetés meghaladására indítja a szerzőt. „Fajtudatos társadalmunk szótára nagyrészt megragad a bőrszín szintjén: »feketék«, »sárgák«, »fehér kiváltságok«. Időnként jól jönnek az ilyen átfogó kategóriák, de ahhoz, hogy megértsék az én történetemet, mélyebbre kell hatolni – egészen a gyökerekig. Noha fehér vagyok, sosem éreztem egy klubban magamat a keleti part fehér, angolszász, protestáns rétegével.
Az én klubom az a sok millió munkásosztálybeli fehér, akik eredetileg Skóciából vagy Írországból származnak, és sosem végeztek főiskolát. Ezeknél az embereknél a nyomor családi hagyomány” – írja Vance. Ez a fehér munkásosztály látja legborúsabbnak a jövőjét az Egyesült Államokban, és a szerző szerint ez sokat hozzátesz ahhoz, hogy meg sem próbálnak változtatni a helyzeten. Beletörődtek abba, hogy vesztesek, és ezt a mentalitást a gyerekeik már az anyatejjel szívják magukba.
Vance sem panaszkodhat, ha a hitelességről van szó: drogfüggő édesanyja, új családot alapított és egy vallási szektához csatlakozott édesapja és tucatnyi nevelőapja nem Yale diplomára predesztinálta. „Megmenekülését” elsősorban a nagyszüleinek – Mamónak és Papónak – köszönheti, akik, a maguk faragatlan és erőszakos módján, erkölcsi mércét jelentettek a fiú számára. Bár egyikük sem ment a szomszédba egy kis balhéért, ha kellett, fegyvert rántottak, ha kellett laposra vertek egy vadidegent, mert az csúnyán nézett az unokájukra, de mégis valamiféle atavisztikus egyenesség munkált bennük. Ami rajtuk ugyan nem sokat segített, de két generációval később komoly életszínvonalbeli ugrást eredményezett.
A Vidéki ballada számos különféle értelmezést engedélyez. Olvashatjuk szirupos melodrámaként, ahogy azt a belőle készült film készítői tették; dühítően egyszerű társadalomkritikaként, amely menthetetlennek ítéli a munkásosztályt; őszinte és megrázó emlékiratként; vagy akár egy politikai program megalapozásaként.
Ez utóbbit a szerző a könyv megjelenése utáni pályafutása is erősíti. J. D. Vance ugyanis július 1-jén bejelentette, hogy republikánus színekben harcba száll Ohio állam szenátori székéért – majd egy füst alatt bocsánatot is kért a választóktól, amiért 2016-ban keményen bírálta Donald Trumpot.
„Mert ettől bízvást megbolondulhat akárki”
„Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel … Hat láb és hét hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal. (…) Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam.” Így indítja visszaemlékezéseit Störr kapitány Füst Milán A feleségem története című regényében.
A megtermett holland hajós evési szenvedélyét cserélte le a nőkre, és ezzel a váltással – saját bevallása szerint – sikerült pokollá tennie a saját életét. Felesége, az egyszerre kacér és törékeny francia tanítónő, Lizzy nem a boldogságot, hanem a folyamatos és csillapíthatatlan féltékenységet hozta el a kapitány életébe. Ezen pedig még a válás, és a nő későbbi halála sem változtat, Störr rögeszméje a megértés vágyává nemesül, a regény a marcona hajós ráeszmélése a világ kínzó komplexitására.
Vannak művek, amelyek részben vagy egészben kilógnak a magyar irodalomból. Magyar szerző magyar nyelven alkotta ezeket, de mintha egy másik kultúra termékei lennének, amelyeket kiváló fordításban olvashatunk. Füst Milán 1942-ben született regénye épp ilyen.
A minden ízében európai mű szinte előzmények és a prózai világának folytathatóságát tekintve következmények nélküli itthon. Szándékos nyelvrontása – amely a kapitány bumfordiságban gyökerező néha mégis váratlanul magasra szárnyaló filozófiájának közvetítője –, szokatlan elbeszélői szerkezete, a frivolitásból kibontott eszmeisége mind-mind a 20. század egyik legizgalmasabb (magyar) regényévé avatják A feleségem történetét.
„A propos, idegbetegség. Hiszen éppen eleget hallani mostanában arról is, mennyire terjed, viszont eddig nem igen törtem rajt’ a fejem: mért van, vagy mi az oka? De most egy kis ötletem támadt ekörül. Nem másért van ez így, csak mert a férfiaknak annyit kell forgolódniok a nők után. Mert ettől bízvást megbolondulhat akárki. Magam például mindent egyszerre akartam látni rajtuk, aztán még egyszer akartam az egészet. A nők viszont, ezek a titokzatos jelenések, ki voltak bodrozva és fodrozva, mint az álombéli babák, hogy az ember kísértésbe esett, higgyen-e szemeinek?” A kapitány útja a nemtudásból a megvilágosodás felé a nőkön keresztül vezet. Csakhogy a nők megfoghatatlanok számára, heuréka pillanatai így a felfedezés lehetetlenségének felfedezései csupán. Korábban nem igen törte rajt’ a fejét, és amikor elkezdi, hosszú szenvedés árán végül oda jut vissza, ahonnan elindult.
A tudásra vágyakozó óriás alakjában egyszerre jelenik meg Thomas Mann A varázshegy című regényének két fizikai és szellemi téren egyaránt alapvetően különböző karaktere: Hans Castorp és Mynheer Peeperkorn. Az egyszerű, noha kellemes fiatalember, aki a szanatóriumban töltött hét év alatt eszmél rá a világra; valamint a gátlástalan ösztönlény, aki jelenlétével mindenkit elhomályosít.
Störr kapitányban a kételyek és a ráeszmélés folyamatos harcban áll a gátlástalan egyszerűséggel, a felesége történetét felidéző karakter dinamikája pedig ellenállhatatlanná teszi a regényt.
S bár kiváló irodalmi művekből ritkán születik jó film, Enyedi Ildikó a Cannes-i Filmfesztiválon most bemutatott adaptációja remélhetőleg a kevés kivételek egyike lesz. Az én XX. századom, a Simon mágus, a Bűvös vadász és a Testről és lélekről rendezője eddig olyan érzékenységgel és arányérzékkel nyúlt a témáihoz, hogy nincs okunk aggódni A feleségem története miatt. A Léa Seydoux és Gijs Naber főszereplésével készült filmváltozat itthon szeptemberben kerül a mozikba.
Az igazmondás művészete
Az idei Cannes-i Filmfesztiválon debütált a Graham Swift Anyák napi kimenő című regényéből készült, Eva Husson rendezte film is. Az érzékenység ez esetben is alapkövetelmény, még akkor is ha a szöveg egészen más élményt kínált, mint Füst Milán remekműve.
Swift kisregénye egy titkos párkapcsolat utolsó mozzanataira fókuszál, amelyek törékenységükben is sorsfordítónak bizonyulnak, de nem a kényszerű elválás tragédiája, hanem a búcsúban feltáruló lehetőségek miatt.
Jane Fairchild szobalányként dolgozik a Niven családnál. Nivenék az első világháborúban elveszítették mindkét fiukat, és az utódok hiánya nyolc évvel később – a történet egyetlen nap, 1924. március 30-a eseményeiből bomlik ki – is eleven fájdalomként tűnik fel. Jane helyzetét is a hiány határozza meg: árvaként nőtt fel. A címben szereplő kimenő a számára így egészen más jelentéssel bír.
A Niven házaspár a szomszéd birtok tulajdonosaival, Sheringhamékkel találkoznak, hogy megünnepeljék a fiuk házasságát a hasonlóan előkelő Emma Hobday-jel. Jane is a Sheringham-birtokra igyekszik, évek óta rejtett viszonyt folytat ugyanis a vőlegénnyel, Paullal. Találkozásuk az első alkalom, amikor a férfi a saját otthonában fogadja Jane-t, és az utolsó, amikor egyáltalán találkozhatnak. Az esküvő, vagyis az elit vérvonalak egyesítése elkerülhetetlen, ebben a történetben pedig már nincs helye egy szobalánynak.
„Jane az ágyban fekvéssel a legjobb, a leghelyesebb dolgot csinálta. Megértette ezt, mint ahogy azt is megértette, hogy a fekvéssel alulmaradt a vitában, a férfi maradásáért. Mert Paul nyilvánvalóan elmegy. És azt akarta, hogy Jane – aki fel nem foghatta ennek okát – nézze, ahogyan öltözködik, ahogyan visszaszedegeti saját életének darabjait, miközben a lány kérkedett a meztelenségével.” A szeretkezést követő öltözködés a búcsú rituáléja. Paul minden egyes felvett ruhadarabbal távolabb kerül Jane-től, aki azonban megőrzi a meztelenségét, kitárulkozva indul a ház felfedezésére, ám az idegen helyiségeknél jóval messzebbre jut.
Már a titkos kapcsolat is a szabályok felrúgását jelenti, az átjárhatatlan társadalmi kasztok határainak megsértése pedig csak fokozza a bűnt, azzal azonban, hogy meztelenül birtokba veszi a kúriát, Jane még tovább merészkedik: felfüggeszt minden törvényt, kilép a társadalmi normák meghatározta világból. Lázadása észrevétlen marad ugyan, mégis alapjaiban forgatja fel a rendet. Ruhátlan kalandozásában nem nehéz felfedezni a női emancipáció folyamatát: a független nő kiszabadulva a konvenciók rabságából magáévá teszi a birtokot, ahová korábban csak akkor léphetett be, ha megengedték neki.
Jane ráadásul nem áll meg a szobák sokaságánál, és a szalonnál, egészen a könyvtárig megy. Márpedig „kevés felháborítóbb dolog létezik, mint ha egy nő meztelenül lép be egy könyvtárba. Még a gondolata is botrány.” Jelenlétével mindent kétségbe von, ami az aktuális környezete képvisel, és ez a felforgatás (majdnem) egy csapásra megváltoztatja a lány életét. Az idősíkok váltogatásával Swift elárulja, hogy Jane Fairchild valóban levetkőzte a társadalmi szabályokat, elhagyta a Niven családot, és élete további részében még Paul Sheringahmnél is közelebbi viszonyba került a könyvekkel: a szövegben felvillantott időskori interjúiból kiderül, hogy íróként vált híressé.
Az Anyák napi kimenő így hirtelen fejlődési regénnyé változik: egy fiatal lány magára – és magában a művészre való – eszmélésének története lesz. Az átváltozás pillanata, mint egy kimerevített filmkocka jelenik meg a szemünk előtt, erről azonban az őt a titkairól faggató riportereknek egy szót sem ejt.
A regény a ki nem mondott igazság lenyomata. Minden, amit Jane Fairchild a közönsége elől elrejt, feltárul számunkra a szövegben. Ezek után pedig már nem is olyan merész gondolat, hogy ne csak főszereplőként, de szerzőként is tekintsünk a meztelenül a könyvtárba lépő lányra.
„Sok történetet elmesélt a könyveiben. Késői, gondtalan éveiben még saját életéről is mesélt olykor úgy, hogy nemigen lehetett tudni, hogy igazak-e vagy kitalált történetek. Egyetlen történetet azonban sosem mesélt el. (…) Történetmondás, meseszövés. Örökös feltételezés, hogy hazudik. De számára mindig az volt a feladat, hogy a dolgok mélyére ásson, elevenére tapintson, lényegét feltárja, velejéig jusson: ez az igazmondás művészete.” Csakhogy hiába minden igyekezet, „sok dolgot az életben – ó, sokkal többet, mint gondolnánk – soha nem lehet megmagyarázni.”
Már az érzékeny, alig észrevehető részletekre koncentráló elbeszélésmód komoly kihívás elé állítja a rendezőt, aki Swift kisregényét viszi filmre, az önreflexió, vagyis a saját alkotási folyamatáról mesélő szöveg pedig csak tovább nehezíti a dolgot. Izgalmas kérdés, hogy mit kezdett a művel Eva Husson, és a két főszereplő, Odessa Young, valamint A korona című sorozatban Károly herceget játszó Josh O’Connor.
