„Nekem is szabadság kell. Az, hogy mehessek, még mindig, megint, újra, Úrmező, Kerekhegy, Saján, Uscsorna, Beregszász, Kőrösmező, Ungvár, mind közel vannak, messzebb akarok menni. Mint a hobók, vagy mint Jack Kerouac és a hipszterek, meg kell szerezni azt a könyvet. Tudom, hogy Amerika messze van, hiszen Magyarország is messze van, a határ az határ. Amerika pláne egy másik univerzum. De hát nem muszáj egy helyben állni a Szovjetunióban sem, az is rohadt nagy, siroká meg minden, a legnagyobb az egész világon” – mondja Gazda Albert Leningrád című első regényének elbeszélője: Gazda Albert, a kárpátaljai Técsőn felcseperedett kamasz.
A szerző a magyar sajtótörténet elmúlt harminc évének meghatározó alakja, dolgozott egyebek mellett a Kurírnál, a Magyar Narancsnál, a Magyar Hírlapnál, szerkesztőként az Indexnél, főszerkesztőként az Origónál, majd a Cink, a Magyar Nemzet és a Magyar Hang szerzője is volt, jelenleg a 444 újságírója. Regénye mégsem a hazai média fordulatos, politikai harcokkal és hatalmi nyomásgyakorlással terhelt három évtizedének eseményeit idézi fel, hanem a saját gyermekkorát. Ami, mint kiderül, nemcsak sokkal bensőségesebb, de esetenként izgalmasabb is, mint a sajtóküzdelmek.
A gyermeki nézőpont különös szabadságot biztosít az elbeszélőnek, aki hol békaperspektívából, hol madártávlatból tekint a környezetére, a felnőttek világára és a politikára.
„Az iskolában rendszeresen van politinformáció az ideológiai képzés jegyében. Fontos, hogy szilárd nézeteink legyenek, és ne higgyük el a kapitalisták hazugságait. Állítólag vannak, akik az Amerika hangját hallgatják rendszeresen, és olyanok is, akik a Szabad Európát. Én is megkerestem egyszer a Szabad Európát a Teenager Party miatt, de rájöttem, hogy nem nekem való. Recsegett és visított az adás, és a gyászos hangú bemondók úgy beszéltek a Szovjetunióról és még Magyarországról is, mintha nekünk valami rettenetes sorsunk lenne, és soha nem sütne ránk a nap. Nagyobb butaságot el sem tudnék képzelni.”
Kárpátalját beragyogja a nap a szövegben, a fényében pedig észrevehetjük azokat az apró részleteket is, amelyeket már félhomályban is elvétenénk. Gazda Albert a naivitásból úgy formál finom iróniát, és mutatja be azon keresztül a gyermek- és fiatalkorának helyszíneit, hogy az ábrázolás sem a gyermeki őszinteséget, sem a visszatekintő felnőtt humorát nem hangsúlyozza túl.
Természetesen vegyül egymással a két látásmód, és ez biztosítja az első betűtől az utolsóig következetesen végigvitt narráció hitelességét. Amin egyébként a szerző, ahogy a kötet tavaly nyári bemutatóján elárulta, sokat dolgozott: minden részletnek alaposan utánajárt, így akár az az érzésünk is támadhat, hogy amit olvasunk, a valóság.
Csakhogy ez nem teljesen igaz. Egy visszaemlékezés, még a lehető legpontosabb sem zárhatja ki a fikciót:
amit felidézünk, az az olvasás során történik meg (újra), tökéletes rekonstrukcióra tehát semmi esély. És ez jól is van így, egy memoár nem a valóság közelében válik igazzá. Hogy hiszünk-e a szerzőnek, vagy sem, az a megformáláson múlik, és Gazda Albert narrátorának nehéz nem elhinni minden szavát.
„Hogy Romániába nem mehetünk, az a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy Magyarországra sem, pedig az még jobb lenne.” Kárpátaljáról nézve Magyarország egy másik világ, ahol „mindenki magyarul beszél, és minden kapható a boltokban.” A valóság érzékelésének viszonylagossága izgalmasan építi fel az elbeszélő vágyakozásának szintjeit. Técsőről nézve Beregszász nagyvárosa hívogató, de Ungvár még tágasabb; a folyón túli Románia hegyei szinte misztikusnak tűnnek, de Magyarország lehet csak igazán káprázatos; Tallinn vagy Tartu a Baltikum szabad levegőjét ígérik, de a hatalmas Leningrád nyit csak igazán teret az embernek; és akkor még ott van Amerika.
A határon túli lét, az identitás és a nyelvek, illetve nemzetiségek keveredése elkerülhetetlenül megjelenik a mindennapokban, de nem feltétlenül problémaként, vagy feszültségforrásként. Nehézséget legfeljebb az olvasónak okoz a nyelvi sokszínűség, hiszen az orosz és ukrán szavak cirill betűvel szerepelnek a könyvben, és jelentésüket nem mindig oldja fel a szerző, vagyis a kisebbségi létet a gyakorlatban élhetjük át – persze csak kicsiben, és biztonságos, már-már laboratóriumi körülmények között.
Gazda Albertet nem egy teasütemény íze ragadja vissza a múltba, ő inkább pillanatfelvételeket mutat fel a gyerekkorából, és azokat bontja ki történetté. Néha olyan, mintha a regényben többször előkerülő autós kártyához hasonló lapokat játszana ki az olvasó elé, amelyen precíz adatokat látunk az emlékeiről: foci- és jégkorongeredmények, könyvcímek, filmek, dalok és városok. És a tét folyamatosan emelkedik.
Talán ez a Leningrád legizgalmasabb vonása: mesterien, épp ezért szinte észrevétlenül követi a felcseperedő narrátor változó világát.
A reflektálatlannak már eleinte sem nevezhető gyermeki elbeszélés szép lassan egyre érettebbé válik, és minél többet tapasztal a világból, annál többre vágyik. A felnőttkor néhol értelmetlen, néhol abszurd, néhol kíméletlen szabályainak elsajátítása realistává és talán cinikussá is teszi, a heavy metálból alternatív rock lesz, majd punk, de a szabadságvágy sosem múlik el.
Tavalyi megjelenése óta a regény tragikus többletjelentéssel telítődött: Kárpátalja a szövegben megidézett magyar-ukrán-orosz világának az Ukrajnában zajló háború miatt talán még az emléke is veszélybe került. Nehéz úgy olvasni Gazda Albert sorait, hogy tudjuk, a történet helyszínein ma légiriadóra és robbanások zajára ébrednek az emberek.
