Felmenőim falun és tanyán éltek, ott töltötték a hétköznapjaikat és az ünnepeket egyaránt, de olyan is akadt köztük, aki élete folyamán lényegében nem is tette ki a lábát a lakhelyéről. Számukra a világot jobbára az a tér jelentette, amely bizonyos szempontból szűkre szabottnak tűnik, ennek ellenére megesett ott minden, ami csak emberrel történhet.
Legalábbis ilyesmire jöttem rá, talán túlságosan is korán, míg a verandára nyíló ajtó keretére szegezett függöny mögött rejtőzve hallgattam mindazt, amit gyermeki felfogásommal nem értettem, nem is érthettem teljesen, a súlyokat és a keménységeket azonban tisztán éreztem, mint ahogy az elbeszélések és az emlegetések nyomán azoknak az embereknek a dolgairól is sok mindent megtudhattam, akikkel egyébként nem, vagy legföljebb párszor találkoztam.
Így aztán, miközben caplattam a nyári hőségben a kisboltba kifliért és zacskós tejért, vagy a szódáshoz kicseréltetni a kiürült szikvizes üvegeket, ismerősként köszönthettem mindenkit, és úgy éreztem, hogy azt is tudom másokról, amivel talán ők sincsenek teljesen tisztában saját magukkal kapcsolatban.
Ismerős világ tárult hát elém Nádas Péter új regényének olvasásakor. Az ötlet a két korai klasszikus, A Biblia és az Egy családregény vége között fogant.
Évtizedekkel később vette elő a jegyzeteit a szerző, és írta meg ezt a mind nyelvezetében, mind narrációjában – már-már zavarba ejtően – fölszabadult, sodró lendületű, egy szuszra elmesélt szöveget. Amelyből hiányoznak a hosszú monológok, a részletező leírások, az aprólékos cselekménykibontás, helyettük a meghökkentés erejével hat: mondatról mondatra, időnként elképesztő sebességre kapcsolva peregnek az események, meg a külső és a belső dialógok, arra késztetve az olvasót, hogy a vágtatempó mellett is feszült figyelemmel tanulmányozza ezt a különleges és változatos kirakóelemekből fölépített regényvilágot.
Az időnkénti, elszórt utalásokból az derül ki, hogy a szocializmus idején vagyunk, akkortájt, amikor az eredeti jegyzetek készültek, vagy annál valamivel előbb. Ennek azonban különösebb jelentősége nincsen, legföljebb bizonyos dramaturgiai elemek okán. Az se fontos, hol van az a Duna menti település, ahol „a fiatal férfiak házasságuk első éveiben még nyugodtak, de aztán verni kezdik a feleségüket, s alig van kivétel”, és ahol a különben a szöveg lendületéhez képest meglehetősen rövid idő, néhány nap alatt kifutó cselekmény játszódik.
A történetnek kimondott főszereplője sincs – főhőse még kevésbé – kulcsfigurák vannak, akik köré a történések, illetve más alakok sűrűsödnek.
Nádas nem egyetlen konkrét helyzetről ír – a szereplők gondolatáramában régvolt dolgok, további helyszínek is fölbukkannak, köztük a nagyváros –, ugyanakkor a szöveg lüktető hullámai egy bizonyos ponton csapódnak le: ott, ahol az emberek megszólalásaiban, cselekedeteiben és gondolataiban, végeredményben pedig teljes valójában jelen van a Gonosz.
Azáltal, hogy főszereplő nincsen, a történetvezetés és a narráció – mint amikor az operatőr egy csapatnyi embert filmez, és váltakozva közelít a kamerával a csoport tagjaira – hol az egyik, hol a másik figurára fókuszál, asszociációként bogozgatva és gombolyítva a dramaturgia szálait. Időnként olyan érzésünk van, mintha a szöveg egyetlen hatalmas terepasztal lenne, amelynek bármelyik pontját bármikor tetszés szerint bebarangolhatjuk.
Bárhol ütjük föl a könyvet, akkor is mintha ugyanolyan módon varrhatnánk bele magunkat a regény szöveteibe, mint amikor lineárisan haladunk az olvasással.
A „mintha” azonban mégis fontos kitétel, hiszen a látszólagos töredezettség dacára, az idő és a hely szűkössége mellett, a terepfelmérésül szolgáló, hosszas bevezetőt követően kirajzolódik a sztori – a regény címének megfelelően igazi, thrillerbe illő rémtörténet, illuminátusokkal, kommunistákkal és Sátánnal, origójában pedig a mindnyájunkban meglévő gonoszsággal.
„Olyanok voltak ezek, ördög szállta meg őket, a körmükkel tépték a húsát. Ilyen az ember, amikor vért szagol” – olvashatjuk egy börtönjelenetben. Az egyik szereplő „jégveremmel azonosította magában az alvilágot, amit végképp nem értett, hiszen ott a pokol lángjai bizonyára nagy hőséget csináltak, és akkor miként maradna meg ott a jég”. A tiszteletes pedig arra figyelmezteti a híveket, hogy „a szó nemcsak áldás, hanem gyalázat”.
És miközben egy másik figurával közösen eltűnődhetünk azon az örök dilemmán, hogy az összkép rovására nagyítsunk-e ki egy-egy részletet, vagy inkább nagyoljuk el a részleteket és összképet erősítsük, ráébredhetünk arra, hogy ez nem csupán a küllemre vonatkozik, hanem az emberi gyarlóság, mi több, gonoszság megnyilvánulásaira is simán ráhúzható.
Annak idején, a faluban és tanyán töltött nyarakon kendőzetlenül előadott, a szabad narráció lendületével összefűzött történeteket hallgattam ki a függöny mögül, a rokonok, a szomszédok és az ismerősök elbeszéléseiből. Egyik se volt se lányregény, se matinéba illő mese. Nádas Péter ijesztően valóságos tükröt tart elénk.
