Elsőre tudományos kötetre számítottam, de inkább nevezhető olvasmányos ismeretterjesztésnek Guld Ádám munkája. A Z generáció médiahasználatáról szóló kötet továbbá elsősorban nem is azokat szólítja meg, akik az alapvető jelenségekkel tisztában vannak, és jobban a dolgok mögé néznének. Inkább egy általánosabb gyorstalpaló a kötet, ami a legfontosabb közösségi oldalak (Facebook, Instagram, TikTok stb.) bemutatása mellett kitér egyes jelenségekre, trendekre, veszélyekre is.
Utóbbi kifejezés különösen fontos lesz, ugyanis a könyv mintha csak a Z generációsok, tehát az 1995 és 2010 között világra jöttek szüleinek szólna. Az ő figyelmüket hívja fel arra, milyen kockázatoknak vannak kitéve a gyerekek az egyes oldalakon, mire érdemes mindenképpen figyelniük. Erre viszont már inkább a következő, Alfa generáció szüleit érdemes készíteni, hiszen a Z-be tartozók túlnyomó része már nagykorú. Nem mintha nekik ne kellene vigyázniuk egyes esetekben, de azt ugyanúgy érdemes a felnőtteknek is.
Ahogy arról szintén érdemes lenne a szülőknek beszélni, hogy a túlkontrollálás mennyire kontraproduktív lehet, és inkább szül elidegenedést, mint amennyire segít. Szerencsére Guld kötete is felhívja rá a figyelmet, hogy a legfontosabb mindig az őszinte, nyílt beszéd, illetve az, ha a szülő odafigyel arra, mi foglalkoztatja a gyereket.
Annak az esélye viszont, hogy a szülő majd követni tudja, a gyerek melyik oldalakon, mit csinál, csekély. Ebből a szempontból nem feltétlenül érdemes az olyan megoldásoktól sokat várni, mint a TikTok Family Safe Mode opciója. Ezzel a szülő korlátozhatja a gyerek TikTok-használatát, ahogy azt is, kitől kaphat üzenetet. Csak hát közben Guld is leírja, hogy épp azért használja annyi fiatal a TikTokot, mert most épp itt tudnak elrejtőzni a szülői tekintetek elől. És épp azért is hagyta ott annyi tizenéves a Facebookot, miután az egyre elterjedtebb lett az idősebb generációk tagjai körében is.
Ahogy arra is mindig érdemes felhívni a figyelmet, hogy az egyéni felelősség sokkal fontosabb, mint az, hogy mindent megpróbáljunk jogi keretek közé szorítani, esetleg funkciókat elérhetetlenné tenni.
Sajnos a közösségi oldalak szabályozása terén inkább utóbbi kettőre érdemes számítani a jövőben. Ez azért probléma, mert kiskorúsítja a felnőttet is, illetve a szabadságnál többre becsüli a túlszabályozottságot. Guld a kötetében kitér például arra, hogy sok szülő folyamatosan osztja meg a gyerekeiről szóló tartalmakat (sharenting), és ez kockázatos lehet. Nem kérdés, hogy így van. De ahelyett, hogy gyermekjogokra hivatkozva megpróbálják majd ezt is szabályozni, fontosabb a tudatosságot hangsúlyozni. Például: a hasonló fotókat inkább csak ismerőseink számára osszuk meg. (Olyanokat pedig ne jelöljünk vissza, akiket valójában nem ismerünk.) Meztelen babafotókat ne osszunk meg.
Aztán: komoly határátlépés, amikor külföldi társaikhoz hasonlóan a nemrég elhunyt Berki Krisztián és társa közvetíteni kívánták gyermekük születését. De, miként Guld is írja, ilyen esetekben ítél a nyilvánosság. Ahogy pontosan írja le a szerző azt is, hogy „a negatív reklám is reklám” felfogása ma már nem feltétlenül érvényes, és komoly veszteségeket szenvedhet el, aki egy sokakat sértő médiahackkel próbálja felhívni magára a figyelmet. Példaként Schobert Norbertre utal, aki „döngő léptekkel a hálószoba felé közeledő” nőkről beszélt, ezzel próbálva termékeire, munkájára irányítani a tekinteteket.
Guld szerint bebizonyosodott, hogy nem áll már a „mindegy, csak beszéljenek rólam” elképzelése, és a fitneszgurunak számolnia kellett a gazdasági következményekkel, így egy fontos üzleti partner kifarolásával.
Aztán az egyes platformok kapcsán szól a kötet arról is, mennyiféle visszaélésre lehet őket használni. Itt is fontos hangsúlyozni, hogy alapvetően nem az a probléma, hogy egy közösségi oldalon képeket tudunk küldeni egymásnak, hanem az, ha például a korábbi párjától kapott explicitebb képeket valaki „bosszúpornó” terjesztésére használja fel. És bár ez teljesen jogosan büntetendő is, a visszaélésekre alig érkezik válasz, és az online zaklatás, a képek nyilvánosságra hozatala nagyon gyakran nem jár semmiféle büntetéssel.
Guld könyve végigvesz olyan jelenségeket, mint amilyen a szexting, a cancel culture, a ghosting és így tovább, könnyedén és jól érthetően írva ezekről. Épp ezért is inkább a populáris ismeretterjesztő kötetek sorát gazdagítja, kutatóknak pedig érdemesebb elővenniük a forrásjegyzék egynémely ajánlott olvasmányát. A Z generáció médiahasználatáról leginkább olyasmiket tudunk meg, amikről sokan már hallhattak, viszont így, egységbe rendezve érdekes képet adnak. Különösen, hogy a szerző hozzáveszi az elmúlt évek, így a járványidőszak, valamint a háború tapasztalatait is. Érdekes arról olvasni, hány korábban apolitikusabb fiatal vált a TikTokon háborúellenes aktivistává alig néhány hét leforgása alatt.
Tragikus aztán arról hallani, a lezárások időszaka mennyire megnövelte a képernyő előtt töltött órák számát.
A probléma olyan jelentőssé vált, hogy már azok a fiatalok is túlhasználatról kezdtek panaszkodni, akik számára ez korábban is mindennaposnak számított. A kötelező bezárkózás felerősítette annak a problémáját, hogy folyamatosan, mindenhonnan ingerekkel bombáznak minket. Kérdéses, a következő években ez együtt jár-e majd a digitális detoxikálás fokozottabb vágyával, illetve mondjuk a JOMO erősödésével. A jelenségről Guld is ír: a „joy of missing out” az afeletti örömet fejezi ki, hogy sikerült – huzamosabb időre – kilépnünk a virtuális világból. Sokak számára ma már az is felvillanyozó tapasztalat, amikor egy baráti találkozó, esti program során egyszer sem kerül elő az okostelefon, és nem érzik úgy még koncert vagy mozizás közben is, hogy rá kell pillantani a levelekre.
Hasznos tanácsokat bőven találunk Guld kötetében, ahogy olyasmiket is, amelyeket esetleg a túlaggódás körébe sorolhatunk. De ő maga is felhívja rá a figyelmet, hogy érdemes a veszélyek mellett tisztában lenni az egyes platformok, lehetőségek előnyeivel, örömeivel. Pozitívan említi például a Facebook randialkalmazásának „secret crush” funkcióját, amelyen bejelölhetjük egy-egy ismerősünket, de számára csak akkor lesz látható, amennyiben ő szintén bejelölt minket. A kötetből is egyértelműen kiderül, hogy ma már rengeteg mindenre ezeket az oldalakat, alkalmazásokat használjuk, és míg tizenöt-húsz éve az számított egyedinek, ha valaki az interneten ismerte meg a párját, ma ez az általános.
Fontos viszont látni, amiről Guld is ír: a Z generáció tagjai a korábbiaknál jóval magányosabbak, bizonytalanabbak. Mindent gyorsan akarnak fogyasztani, párkapcsolatokat éppúgy, mint híreket.
Ezért van, hogy amint a kiszemelt személy akár csak néhány olyan mondatot ír, amelyek kevésbé szimpatikusak, rögtön ejtik őt, és térnek át a következőre. Amint Guld megjegyzi, ma annak az illúziójában élnek sokan, hogy végtelen számú választási lehetőség van, partnerekből éppúgy, mint fogyasztási javakból. Épp emiatt pedig végül senkit nem választanak, folyamatosan keresik tovább azt, akiről azt gondolják, hogy majd a tökéletes lesz.
Eközben nem fejlődnek ki olyan készségek, amelyek pár éve még alapvetőek voltak: hogyan ismerkedjünk személyesen, mondjuk, egy buliban? Hogyan szólítsunk meg valakit? A Z generáció tagjai így sokkal jobban bezárkóznak a digitális buborékukba, mint a korábbiak. (Ez sajnos különösen felerősödött a járványügyi korlátozások idején. Míg rendes esetben az egyetem jelentős szocializációs közeg, ez nemigen lehetséges, ha a másik csak egy kis szürke avatar a Zoomon.)
Hasznos kötet ez, jól összegyűjti a médiatársadalomban való eligazodáshoz, a Z generáció feltérképezéséhez szükséges alapvető ismereteket. Innen érdemes továbblépni, a felhasznált irodalom egyes szövegeivel is megismerkedni, például.
