Mindkettő városi könyv. Valahogy ez jut eszembe, miközben nehéz elképzelnem, milyen is a nem-városi, hogy van-e egyáltalán olyan. Mondjuk, ha egy versben traktor zörög, boronál, a gabona áráról beszélnek, metaforaként van használatba véve a pityóka? Városi életélmény talán az, hogy az individuum végletes kétségbeesése már nem tevődik fel kérdésként: hanem adottságként van jelen.
Ez az adottság, hogy úgy mondjam, adott, és ezzel kell valahogyan birkózni, az így megképzett és érzékelt Én-ből kell kilátni, a világra tekinteni úgy, hogy az szélesebb horizontot teremtsen ennél az Én-nél. Ezt érzem a legnagyobb tétnek és kihívásnak, ha a kortárs költészetre gondolok. Hogyan lesz a magunk baja nem csupán a magunk baja, de nem is egyenként mások „maga-baja”, hanem valamiféle közösségi érzékelés része? Hogyan ne szoruljon bele a szöveg egy városi kerületbe, egy sok jelzővel aggatott és lejelölt nemzedékbe, hogyan ne legyen ideológiai illusztrációja kritikai diskurzusoknak, szóval hogyan legyen súlya, nehézkedése? K
öltőnek lenni, versben megszólalni csak akkor lehetséges, ha az nem választása annak, aki beszél, hanem szükségszerűsége, a létezésének alapja, még inkább a létmódja.
Ez a létezés – a beszédpozíció kijátszása – Kustos Júlia könyvének egyik kérdése: a ki beszél, és ahhoz képest miként ismeri fel a világot élményanyagának próbája a szerepversek sora. Az Ofélia-versek, a Bildung-sorozat, a Psyche, Odüsszeusz, a Kirtimukha stb. (Egyébként ez a Kirtimukha nekem kimaradt, csekély a tudásom a keleti mitológiák terén. „The Face of Glory” – olvasom valahol a virtuális térben.) És ilyen szerephelyzet a Minszk, az Egyformán szeret, a Közelkép versei.
Mégsincs igazam, mert a szerephelyzet inkább az önmaga felé forduló figura egyetlen esélye arra, hogy valamiképpen önmagára tekintsen, hogy lecsupaszított, ténylegesen levetkőztetett önmagára emelje tekintetét. Még pontosabban, hogyan is festhetne magáról aktot a modell, aki nem tudja önnönmagát körbejárni: tükörben bár leképeződik, ellépni magától pedig fizikai képtelenség. És eszközt is kell találnia ahhoz, hogy a portrét ne az tartsa működésben, hogy éppen ő van a képen. Alighanem ennek a kísérletnek költői példája ez a könyv: tárggyá tenni azt, ami érzékelhető az Én-ből ennek az Én-nek a számára.
Talán innen és így jut eszébe Bartók Imrének is Nemes Nagy Ágnes, ahogyan arra a kötet hátsó borítóján utal, és ennek az útnak fontos, poétikai értelemben fontos pillanata a Hullámtörő.
Ha valamit, hát a korszerű haikut igazán utálom: bölcsességek pár sorban, aranyköpések, kölyökkoromban is nehezen viseltem a frappáns, így mondták, frappáns megfogalmazásokat. Esszenciálisak, bölcsek, édesek, lehet csettinteni. Hasonlítanak a szóviccek-nyelvzsonglőrségek kalandjához: attól is rosszul vagyok egyébként. A Lana Del Rey kötet végén haikuk vannak, hogyan lehet akkor egy kvázi könyvajánlót azzal kezdeni, mit nem szeret az, aki éppen ajánlja. Megmondom, hogyan: túl akartam lenni rajta, beleolvastam, és ott biztosan nem találsz majd könyvjelzőt az én Lana Del Rey kötetemben. Ahogyan ezt a jegyzetfüzetes játékot is feleslegesnek gondolom: az én könyvem, majd összefirkálom ott, ahol akarom. Szóval a könyv utolsó húsz oldaláról a fényképeket ajánlom.
A „számomra-kötet”-ről viszont fontosnak tartottam írni. Mivel a verseket nem olvastam eredeti nyelven, ezért nem tudom, nem tudhatom, hogy a fordítók dicsérete-e ez: a versekben összefogott, karakteres szöveghelyekre, pontos mondatokra bukkanok.
Ilyen példul ez: „Ki vagyok én hogy szükségem legyen rád hiszen annyi mindenre volt már szükségem”. Eszembe jutott olvasás közben, hogy mit is éreztem, amikor Flea önéletrajzát olvastam, vagy Anthony Kiedisét, és az is, amikor Kerouacot, sőt, a másik Kerouacot, a Gázos Bébit, vagy Salingert, Plath-t, Palahniukot, Ellist, popkönyvet, mint a Cherry-t, szóval amerikaiakat. Hogy ott van egy számomra hozzáférhetetlen távlat, messze esik a horizont, és odáig ellátni tényleg sok-sok mérföld, ahol a dolgok ereje abból adódik, hogy sose láttál még ugyanabból annyit: zöldből, aztán kékből, aztán ablakból, homokból, sziklából vagy tengerből, betonútból.
A könyv nem verseskönyv, klasszikus értelemben bizonnyal nem aszerint konstruált, hiszen tele van fényképekkel, archívokkal, illusztrációnak szánttal, ihletforrással, véletlen, de komponált fotókkal.
És selfie a költő arcképe a hátoldalon: magam tartom kézben a magam reprezentációját, ezt mondja a kép, ezt mondják a szövegek. Hogyan olvashatnánk Lana Del Rey-t anélkül, hogy ne tudnánk, hogy ő éppen az a Lana Del Rey, akit az egész világ ismer, aki a maga pompázatos nosztalgikus popjával tényleg fenoménként áll előttünk.
És aki, alighanem, ezzel a könyvvel, ezekkel a bejegyzésekkel – amelyek tulajdonképpen versek lehetőségei, amennyiben hangulatok, érzések rögzítései, és tényleg megejtően intim feltárulkozások – önmagát akarja értelmezni. Egy szövegnél időzöm most kicsit, ezt érzem a kötet epicentrumának, ha már a földrengések városáról van benne szó: „esetleg ne rengesd a táblákat folyton a megye határában”. A nagy önvallomás szövege az LA, autobiográfia, road movie és nagy gondolati vers egybegyúrva.
Hamisítatlan amerikai toposz kerül itt elő, viszonyulni kell az angyalok városához („Sometimes I feel like I don’t have a partner / Sometimes I feel like my only friend / Is the city I live in, the city of angels / Lonely as I am, together we cry / I drive on her streets ’cause she’s my companion / I walk through her hills ’cause she knows who I am / She sees my good deeds and she kisses me windy / Well, I never worry, now that is a lie”, énekli a RHCP.).
Azért hoztam ilyen hosszan, mert a megszólítói-megszólítotti viszony ebben a mintázatban, a város megszemélyesítésében, allegorikussá tételében üzemel. Itt inkább férfi a város (azért ezt majd megkérdezem a fordítóktól – He or It?), a szöveghelyek erre utalnak mindenesetre, amennyiben a női beszélő női létezése kap hangsúlyt ellenpontként: „Hadd legyek melletted feleség. Csaj. Szerető. Anya. Barát.”
Los Angeles a nyilvános és privát életélmények és Én-ek zavarba ejtő mixe, metaforaként biztosan, és gondolom, valóságosan is, mondjuk a Malibu-Hollywood tengelyen valahogy megkapaszkodni, hogy „látva lássanak”, embert próbáló játszma lehet. Az önmagaság valóban feloldhatatlan ellentmondás: „Jó vagyok a színpadon, de ezt talán tudod, talán már hallottál rólam” vs. „egy kis kagyló [vagyok] ami megpihen ősi partjaidon”. A városnak címzett szerelmi vallomásban oldódni látszik az önmagát univerzumnak jelölő Én, és arra eszmél, hogy önmagasága csak úgy teremtődik, ha nem csupán önmagát fürkészi.
Mindkét kötet az önmagára találásról szól – az előbbinek irodalmi tétje van, a költői nyelv egyre erőteljesebben teremt saját világot, az utóbbi pedig a nyilvános Self újraírásával kísérletezik. Fontos sorok laknak ezekben a könyvekben minden önmagát keresőnek.
Kiemelt kép forrása: NME, nme.com
