A szenvtelen szükségszerűség az igazán megrendítő Douglas Stuart Shuggie Bain című Booker-díjas regényében. Előre eldöntött sorsok koccannak, súrlódnak egymáshoz, a találkozásaik látszólagos véletlenszerűsége mögött felsejlő tragédia a nyitott kérdéseket, az egyéni döntésektől függő lehetőségeket egy pontba futó perspektívává alakítja. Mintha a nyolcvanas évek Glasgow-jának megmerevedett történelmi tablóját látnánk, ahol mindenki a számára kívülről kijelölt szerepbe dermedve szolgáltatja ki magát a tekintetünknek. A bezárt bányákból és nagyüzemekből kiözönlő tömegek tehetetlensége a segélyért sorban állók elfojtott szégyenével keveredik, rozzant életük repedésein felbugyog a düh, és a reménytelen, szénportól mocskos lakótelepeket az alkoholisták epeszagú lehelete lengi be. Milyen esélyei lehetnek egy ilyen közegben a túlérzékeny és a környezete nyerseségére a kívülálló kifinomultságával reflektáló kisfiúnak?
A történet elején ötéves Shuggie Bain diszfunkcionális családjával él egy Glasgow reménytelenebb részén álló toronyházban. Anyja, Agnes megállíthatatlanul csúszik bele az alkoholizmusba, apja, Shug egyre több időt tölt más nők társaságában, féltestvérei inkább a várost járják, vagy elrejtőznek üres gyárépületekben, hogy ne kelljen otthon lenniük, nagyszülei pedig hiába igyekeznek, képtelenek egyben tartani a famíliát.
Amikor az apa bejelenti, hogy a 16. emeletről a »kertvárosba« költöznek, reménykedve hagyják hátra az öregeket, és hurcolkodnak át a 16. emeletről a „kertvárosba”, megérkezvén azonban kiderül, hogy az álomház valójában a bányászok családjai számára felhúzott blokkok egyikének szűkös bérlakása. A bőröndök a csalódottság ellenére egymás után kerülnek elő a kocsi mélyéből, csak az apa piros táskái maradnak az autóban: ő a küszöbön jelenti be, hogy lelép, és otthagyja két nevelt gyerekét és a nevét viselő Shuggie-t az önálló életre egyre kevésbé alkalmas anyára.
A fiú iskolába kerül, ahol a társai hamar rájönnek, hogy más mint ők: „kis buziként” alig van lehetősége a sérülésmentes hétköznapokra, csak az tartja benne a lelket, hogy az anyját felügyelheti. Eldugja az alkoholt, elrejti az önpusztításra alkalmas tárgyakat, vizet és felmosóvödröt készít az ágyhoz reggel, hogy a mámorból ébredő anyja igyon, és legyen hová hánynia, feltakarít, majd az iskolából hazaérve kezdi az egészet elölről. Mindeközben nővére Dél-Afrikába költözik a férjével, aki szerelőként Skóciában nem talál munkát, bátyja pedig inasnak áll, és még a korábbinál is kevesebb időt tölt otthon. Amikor Agnes az egyre kínosabb események után kikecmereg a gödörből, és hetekre, hónapokra leteszi az italt, Shuggie előtt új világ tárul fel. De vajon meddig tart, és milyen hatással lesz a családra a józanság?
Douglas Stuart Glasgowban nőtt fel, a regényben megjelenítettekhez kísértetiesen hasonló körülmények között: ugyanabban a városrészben, ahol Shuggie története indul,
ugyancsak három gyermek közül a legfiatalabbként, az apja őket is faképnél hagyta, az anyja pedig szintén alkoholproblémákkal küzdött. Csábító lenne ezek után a szöveget a ma divattervezőként dolgozó szerző önéletrajzaként olvasnunk, ám ezzel lemondanánk a regény egyik legérzékletesebb jelentésszintjéről, az általános kiszolgáltatottság ábrázolásáról.
A Shuggie Bain az egyéni tragédiákban a Thatcher-korszak Skóciájának kollektív nyomorúságát beszéli el a megalázottak és megszomorítottak szemszögéből, minden különösebb ideológiai felhang nélkül. Végigkövethetjük, ahogy a politikai döntések leszivárognak a társadalom alsó rétegeibe, a gyár- és bányabezárások, a munkanélküliség és a kilátástalanság azonban változtathatatlan létállapotként és nem az aktivizmus eszközeként jelennek meg, a miniszterelnök személye így csupán a periódus elnevezése miatt érdekes.
Valóban mindegy, hogy ki vezeti az országot, ha a nyomor szükségszerűsége nyomasztó buraként borul az emberre, mintha egy óriási terráriumba zárt látványosság lenne, és mindig ugyanazzal a produkcióval szórakoztatná saját magát és a hasonló sorsa kárhoztatott társait. A regény determinizmusát talán csak Shuggie törheti meg, ehhez azonban tökéletesen függetlenítenie kell magát a környezete tekintetétől: láthatatlanná kell válnia, hogy végre felölthesse a saját alakját.
Stuart hátborzongatóan eklektikus világot alkot, mintha Billie Elliot költözne a Sátántangó világvégi telepére, ahol Bukowskit és Dosztojevszkijt olvas naphosszat.
És ebben nincs semmi irónia: ahogy egyre mélyebbre süllyedünk a lelki és fizikai nyomorba, úgy rajzolódnak ki egyre tisztábban a szenvedés különféle szintjei az apokaliptikus víziótól az abszurdon át a tomboló részegség naturalizmusáig. A más-más irányból ránk rontó traumák miatt is különösen nehéz függetleníteni magunkat a történésektől, néha szívesen áttörnénk a fikció falán, hogy megmentsük a kisfiút az iskolatársaitól, a telepi zaklatóktól, a késsel fenyegetőző szomszédoktól, a pedofil taxistól és mindenekelőtt a saját anyjától. Nem tehetjük, és ez a feszültség az utolsó oldalig hajszolja az olvasót, akár egy bűnügyi történet. A krimiben az elkövető leleplezésével helyreáll a világ rendje, a Shuggie Bain esetében is erre vágyunk, ám épp az ellenkező irányból közelítve: mindvégig abban bízunk, hogy elkerülhető az igazi tragédia, és nem találkozunk az elkövetővel.
Az eredeti szövegben az angol elbeszélést scots dialektusban írt párbeszédek tagolják. Ezt a nyelvi keveredést képtelenség tökéletesen visszaadni magyarul, de Greskovits Endre fordítása jó érzékkel választja el a precízen kimunkált lírai narrációt a szándékosan roncsolt szerkezetű, faragatlan és agresszív dialógusoktól, így a magyar változatban is kontrasztba kerül Shuggie kifinomult világértelmezése és a környezete reménytelen durvasága.
Douglas Stuart komoly visszhangot kiváltott műve – a legrangosabb brit irodalmi díj, a Booker mellett számos elismerést gyűjtött be,
előkelő helyen szerepelt a New York Times sikerlistáján, a The Times pedig a 2020-as év regényének választotta – egyszerre lebilincselő és megrázó olvasmány. – Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud – írta Esterházy Péter Tar Sándor novelláiról, és ez a (társadalmi) diagnózis a Shuggie Bain kapcsán is helytálló. A nyolcvanas évek Skóciájának hallgatásra ítélt, láthatatlan nyomorultjai hangot és arcot kapnak a regényben, s bár ezzel minden kegyetlen részlet is napvilágra kerül, szenvedésük így válik fájdalmasan hiteles korrajzzá.
Kiemelt kép: BBC, bbc.com
