Rövid regény, néhány óra alatt el tudod olvasni, vagy legalábbis néhány nap alatt, mert, persze, COVID ide vagy oda, az embernek nincsen ideje egész nap olvasni.

Mert a csinálást csinálni kell akkor is, ha nem látjuk értelmét. Csak a következménye világos a nem-csinálásnak: mert akkor előtüremkedik a kérdés, előbb csak ritkán, aztán egyre gyakrabban, aztán meg kitakarva minden mást, hogy „ki vagyok én?”, vagy azt, hogy „hol vagyok én?”, vagy a riasztó kérdést: „Miért tűntem el?”

Ezek a kérdések nem a járvány kérdései, hanem az emberi egzisztenciáé általában – és mindannyiszor feltesszük magunknak, ha arra alkalmas időt, helyet találunk, elég hozzá az, hogy szilveszter legyen, vagy elég hozzá az, hogy kerek évfordulós születésnapot üljünk, vagy elég hozzá az, ha szakítunk valakivel. Ezek a kérdések a regényhős kérdései is, a regény központi kérdései, hogy pontosítsak, hiszen Halász Rita regénye Vera története.

Vera középkorú (vagy fiatal) nő – ez az életkori elbizonytalanodás nem a recenzensé, hanem Veráé, akinek számos társadalmi szerepben kellene helytállnia, bár inkább úgy volna élesebb és a regény szempontjából igazabb, ha azt írnám: ezekben a társadalmi szerepekben kellene felismernie magát.

A törést látszólag a válás jelenti – és bizonnyal olvasható innen is ez a könyv.

De ha innen volna csak olvasható, nem volna érdekes regény, mert akkor terápiás könyv lenne, amiben akár az író, akár olvasója enyhülést találna, vagy legalább sorsközösséget, elvált nők klubja, ilyenek, és el lehetne játszani a nőíró szuper szerepegyüttesét a nőolvasóval való összehajolásban. Az egészet meg finoman meglocsolni (erre a szakácskönyvek azt írják: ízlés szerint) urbánus-sznob maszlaggal és erőteljes nosztalgiával, múltbéli traumával. Ezzel tényleg meg lehet építeni egy szöveget, és közben védhetővé tenni, mert azért tematikusan fontos a könyv, társadalmi tabukat feszeget, etc. De ez szerintem a megúszásról szólna, nem valami lényegivel való megküzdésről.

Na, tessék, ott vagyunk megint, hogy fordított érvelésben állok, de most hadd forgassam ezt vissza Halász Rita regényére. Ez a könyv egy írónő könyve, a cselekmény centrumában egy válás van, urbánus regény, fővárosi helyszínekkel, budapesti szereplőkkel, és van benne nosztalgia is: osztálytalálkozó, gimis barátság, gimis szerelem; meg trauma is: a szülők válása, meg a szigeten nem jött össze a szerelem, meg drog, meg testiség. Álljunk meg mégis, hogyan lehet, hogy ez a regény engem beszippantott? Mi az, ami miatt ilyen erővel volt képes megszólítani? Ha tehát minden klisé ki van játszva, akkor mi a fene történt velem, hogy nem azon igyekszem, hogy lebuktassam a szöveget, vagy

miért nem tettem félre mondjuk az 5. fejezetnél, ami a könyv egyharmada?

Elintézhetném úgy, hogy azt mondom: mert mégis jó könyv. És mivel egyedül ülök itt az asztalnál, senki nem kérdezne vissza, ha meg visszakérdez majd valahol az online térben, valami kommentben, mondjuk nem válaszolok, téma lezárva. De inkább magyaráznám kicsit, miért gondolom ezt a könyvet jónak, vagyis nagyon jónak, vagyis erős hatásúnak, olyannak, amit érdemes elolvasni.

Azért, mert benne áll egy kortárs prózanyelvben, amely a kortárs amerikai regényben (a nőírók között pl. Jeanine Cummins, Jennifer Clement regényeiről ebben a kisesszé-sorozatban is írtam) és a magyarban (legújabban pl. Babarczy Eszter novellagyűjteménye) éppen úgy jelen van: rövidre vágott mondatok, köznyelvi forma, az írói nyelv nem feltételez többlettudást a világról, az egzisztenciális válságra sem az író, sem a narrátor – aki általában a főszereplő – nem lát rá, csupán rosszul fogalmazott kérdései vannak, amelyek hétköznapi helyzetekből indulnak, és benne is ragadnak azokban. Hogy miért? Mert maga a krízis, töréshely, válságélmény is szituatív a főhős számára – az elvonatkoztatás, az absztrakció pedig jellemzően infantilis képi és narratív tapasztalatokat mozgósít, mondjuk filmet, rajzfilmet, mesét. Az absztrakciók tényleges testi élményekbe fordítódnak, nem emelődnek el tehát a testi tapasztalattól. Ilyen ennek a regénynek a komplex képi alapja, mondhatnám allegóriának is: az úszás, a vízben mozgó emberi test.

De hogy ettől a nyelvi-retorikai formától miért is nem esik össze a szöveg?

Azért, mert egy mítoszoktól megfosztott életvilág nyelve, amelyik azt kiabálja: nem csupán elvesztettük a hozzáférést az érzelmekhez, elvesztettük a hozzáférést azok elbeszéléséhez is. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a nagytörténetbe vetett hit megingott, vagy felszámolódott, amint azt a posztmodern állítja, hanem jelentés arról, hogy a posztmodern véget ért, nincsen, a sohaviszontnemlátásra. Ugyanis van nagytörténet, az a helyzet, csak szart se ér: mert nincs kiről mesélni, mert egyetlen nagytörténet unalmasabb vagy érdekesebb variációi mesélhetők el. És az, hogy érdekesebb, csupán hétköznapi hedonizmusunk kielégítése.

„Erre értettem, hogy Isten már baromira unhatja. Ezek mintázatok, és nem túl nagy a variációs lehetőség.” (135)

Az életet tehát nem tudjuk élni. Ez a tapasztalatunk, inkább kielégülni akarunk – leginkább ez az érzéki kielégülés elemeit jelenti, kokaint, szexualitást. Meg biztonságot és kényelmet akarunk, „egyenletes ritmusban” való haladást. És közben vergődünk, mert nem tudunk hozzáférni ahhoz a hiányhoz, amelyik pedig bennünk lakik, nem tudjuk feltölteni, nem tudjuk elnyomni, nem tudjuk kivágni magunkból, és legfőképp: nem tudjuk artikulálni, csak túlélni valahogy:

„Mindjárt vége. Lélegezz.” (115)