Idén két könyve is megjelent Háy Jánosnak, a Ne haragudj, véletlen volt című karanténnapló után jött a régóta várt nagyregény, A cégvezető. Ennek kapcsán kérdeztük a szerzőt.

– A cégvezető központi alakja az anyagilag gondtalan életet élő, számító, közben kisszerű alak. Sok hasonlóval találkozott már?
– Mondhatnám, hogy sokat ismerek, vagy keveset, vagy egyet, esetleg egyet sem, de nem érdekes, hogy például Flaubert hány Bovarynét ismert, Tolsztoj hány Anna Kareninát a regényeik írásakor, s hogy mennyi ilyen arc rohangált a francia kisvárosok, Moszkva vagy Pétervár utcáin. Mindenesetre a cégvezető felismerhető, de a lényeg, hogy magunkat kell felismernünk azokban az egzisztenciális és létgondokban, amiket az ő sorsának feltárása felhoz. S persze messze nem értek egyet a sommás jellemzésével, hogy számító, kisszerű, épp annyira ilyen vagy olyan, mint bármelyikünk. Épp abban az élethelyzetben van, amikor szembesül a sorsának minden lépésével. A narrátor egyes szám második személyben, őt állítja pellengérre, és élete minden pillanatát. S egy idő után ez az ítélkező hang, aki lehet az ő belső hangja, vagy ha dagályosan akarnánk mondani, az ő őrangyalának hangja, mindenesetre ez a számonkérő beszélgetőtárs bevallja, nem tudok haragudni rád, mert semmivel sem vagy rosszabb, mint más.

– Mindenesetre ironikusan szól erről a típusról, amelyik hiába tehet meg sok mindent, folyamatos beszorítottságban van, meséket talál ki kapcsolatairól, érzéseiről. Ahogy kerül feljebb az ember, úgy veszti egyre inkább szabadságát? Vagy ez inkább mentalitás kérdése – ki hogyan sáfárkodik a vagyonával, mindazzal, ami neki jutott?
– Azt hiszem, nem pusztán vagyonról van szó, hanem arról, hogy valami külső hatás, ami ez esetben a pénz és a pénzzel mért világ, de lehetne a siker, az alkohol, a rosszul választott férj-feleség, kilendít a személyiségedet alapvetően meghatározó keretrendszerből. Hogy kicsit a bulvárszagú new age nyelvhasználatát vegyük elő, mi van akkor, ha úgymond nem a saját utadat követed, hanem egy külső hatás eszközévé válsz? Egy író esetében például hasonló probléma lehet, hogy a túlérzékenységedet, a nárcizmusodat, az idegi labilitásokat, ami gyakorta velejárója az alkotásnak, meddig uralod te és állítod a mű szolgálatába, s mikortól uralnak ők téged és állítanak a saját szolgálatukba. Ugyanakkor nem hiszem, hogy bármely társadalmi csoporthoz való tartozás feltétlenül nagyobb szabadságvesztést jelent, legfeljebb a társadalmi helyzetedtől az függ, hogy épp hol van megkötve a kezed. Majd minden társadalmi réteg a rá jellemző automatizmusokat követi, ilyenek a gazdagok is, amilyen a regény fő- és számos mellékszereplője. Nincs olyan, hogy objektív szabadság.

– Azt is látjuk viszont, hogy aki úgymond lejjebb van, az is hasonló kíméletlenséget fogad, bosszút próbál állni, csak épp másokon, akiken épp tud. Van kilépés ebből a spirálból, ha fenn minden marad változatlan? Tehát indulhat változás alulról?
– Én még így regényen kívül sem minősíteném morálisan a szereplőimet. Emberek, élnek, én pedig arra törekszem, hogy feltárjam a sorsukat és képviseljem az életüket, azt is, amit rossznak lehetne értékelni és azt a részt is, amit jónak. Amikor az ember hozzáfog megmutatni valamit íróként, egy nagy mozdulattal azokat az etikai kategóriákat, amiket egyébként a mindennapokban használunk, amelyek segítségével tájékozódunk a világban, szépen letörli a világ arcáról és oda lép, ahol csak lét van és nem morális értelemben értékelt és bekategorizált lét. Ebben a könyvben a narrátor, mivel neki a számonkérés van szerepül adva, sok mindenre keményen reagál, de én, mint a kötet szerzője, és első olvasója, mikor olvasom a sorsokat, úgy érzem, mindenkinél nagyon is értem, mit miért tesz, s legtöbbször inkább megejtő az életért folytatott küzdelem, mintsem hogy ellenszenvet váltana ki belőlem. Ilyenek vagyunk, hogy Ákost idézzem, vadak és jók.

– Tavaly beszélt arról egy lapinterjúban, hogy az emberek márpedig nem idióták. „Még azok is, akik az utolsó agysejttöredékükkel gubbasztanak a kocsmában, még ők is gondolkodnak azon, mi veszi őket körül, mit jelent élni” – mondta. Sokszor felmerül bennünk, hogy akik legfelül vannak, akik a döntéseket hozzák, ők mit gondolnak erről. Elégedettek lehetnek?
– Én mélyen hiszek benne, hogy bármi változik a világban, mondjuk piktogramokkal fogunk kommunikálni, az ember soha nem tud lemondani arról, hogy többet értsen meg önmagából és a sorsból. Ez a könyv bizonyos értelemben egy nagy vita, a számonkérő beszélő áll vitában azzal a sorssal, amit a főhős él és élt, s mint ilyen épp azt mondja, hogy nincs más út, mint a szembesülés. Csak a budapesti közlekedésben vannak egérutak, az életünkben nincsenek, amúgy már a budapesti egérutak is bedugultak, szóval ott sem ússzuk meg, hogy magunkra maradjunk a gondjainkkal, helyesebben magával a gonddal. S hogy ez valójában így van-e, ahogy mondom, érdemes elolvasni a könyvet.

– Ön mennyire van kibékülve az életével? És mivel lenne elégedett, ha az ország hol tartana húsz-harminc év múlva?
– A nekem minden jár divatos attitűdje, az idegen tőlem. Semmi sem jár. Szóval én az életemmel mindig ki voltam békülve, a halálommal még nem sikerült, de munkában van a dolog – ha dolognak tekinthető, hogy valami nem lesz. Magyarország és a világ, az más történet. Nem tagadhatom, hogy a szélsőséges és egyre növekvő vagyoni különbségek számomra nem elfogadható társadalmi történések, ahogyan az sem, hogy az egész világ egy gazdasági kasztrendszerbe került, ahol a kasztok között jószerével nincs átjárás. Egyre nagyobb teret kap a közéletben a demagóg egyszerűség, amikor tulajdonképpen nem érvek, hanem hitelvek állnak szemben egymással, épp ezért nincs is értelme érvelni, sőt gondolkodni sem. Ebből következik, hogy a kapcsolati tőke és a hitazonosság felülírja a tehetséget és a teljesítményt. De bízni kell benne, legalábbis én bízok, hogy a megingathatatlannak látszó keretek akár percek alatt is megváltozhatnak, s más erők és igyekezetek kezébe kerül a világ.