Életem első nagy titka volt az volt, amikor kilencéves koromban hónapokon keresztül nem mondtam el odahaza, hogy leváltottak a rajtitkári posztról. Ennek nem tudom a pontos okát – mármint a titkolózásomnak. Azt, hogy miért buktam a tisztséget, világosan megindokolta az osztályfőnökünk, egyben rajvezetőnk: sem a tanulmányi eredményeim, sem az úgynevezett közösségi munkám és a kisdobosléthez való hozzáállásom nem volt megfelelő. De hogy leváltásomról miért nem szóltam otthon, ma sem teljesen világos: talán szégyelltem, talán a szüleim reakciójától tartottam, de az is lehet, hogy egyszerűen túl sokáig halogattam a bejelentést, ami végül addig tolódott, hogy egy idő után már nem éreztem célszerűnek közölni.
Pedig a titok további titkokkal járt, ugyanis a leváltásommal egy időben kineveztek rajkrónikássá. Ami azt jelentette, hogy nekem kellett rögzítenem az osztályunk, azaz a rajunk mozgalmi életének eseményeit a rajkrónikában. Utóbbi egy nagy, zöld műbőr kötéses mappa volt, amelyet megint csak rejtegetnem kellett a szüleim elől, akik rákérdezhettek volna, miért van nálam, és akkor a titok dominósorként borul. A dugdosott mappába csak kapkodva tudtam írni, amikor a szüleim nem voltak odahaza, vagy másra figyeltek. Ez viszont kihatott fogalmazványaim színvonalára, azaz színvonaltalanságára is, kivívva ezzel osztályfőnök-rajvezetőnk további neheztelését, aki nem mellesleg az eddig jónak tartott fogalmazókészségemet is megkérdőjelezte.
A titok végül természetesen kiderült: az év végi bizonyítványosztásnál az oszifő a szülők előtt jelentette be, hogy egyetlen kitűnő van az osztályban, éspedig a rajtitkárunk, akinek közölte is a nevét – természetesen nem az enyémet – anyám pedig hol vörösbe borult, hol sápadt arccal figyelte, ahogy az eminens lány átveszi a kitűnő tanulmányi értesítőt. Én meg egyszerűen megpróbáltam elsüllyedni. Nem sikerült. A legrosszabb az volt, hogy anyám hazáig nem szólt hozzám, és otthon is csak annyit mondott: „Hazudtál”.
De vajon hazugság-e a titok? És voltaképpen miként fogalmazható meg, ha úgy tetszik, hogyan definiálható a titok mibenléte? Többek között ennek, és sok minden másnak jár utána A titkok titkos élete című könyvében Michael Slepian, a Columbia Egyetem docense, aki több mint 60 viselkedéstudományi tanulmányt publikált, és elsősorban a titkokkal és a titkolózással kapcsolatos megfigyelései révén vált széles körben ismertté.
Ez a könyve is egy konkrét, 50 ezres mintán végzett kutatás eredményein alapul – továbbá személyes emlékeken és tapasztalatokon, többek között egy, a szerző saját életét meghatározó, ugyancsak a titok mibenlétét feszegető momentumon. Ebből kifolyólag neki is közeli ismeretei vannak arról a kettősség okozta feszültségről, miszerint „talán nem akarjuk, hogy titkaink kitudódjanak, de azt igenis szeretnénk, hogy más emberek megismerjenek minket”. Ezzel elég sokan, az is lehet, hogy mindnyájan így vagyunk, amire Michael Slepian a kutatás alanyainak történetein kívül a populáris kultúrából is bőségesen citál példákat.
A titkok persze nem fizikailag létező dolgok, nem vizsgálhatók mikroszkóppal, és nem tárolja őket az agyunk sem egy bizonyos szegletében, mint ahogy az is világos, hogy az adott információ elrejtése cselekedet, ám ez a tett egyenlő magával a titokkal, amit többek között a fentiekből kifolyólag definiálni is meglehetősen nehéz. Ez azonban nem is föltétlenül szükséges, definíció nélkül is tudjuk, miről van szó.
Az 50 ezer fős mintán végzett kutatás alapján Slepian egy 38 egységből álló listát állított össze, meglátása szerint ezen 38 fajta valamelyikébe illeszthetők bele az az emberek által őrzött titkok. Vannak köztük olyanok is, amelyeket nem szándékoltan tartunk lepel alatt, hanem mert ezt követelik a társadalmi elvárások és a magánszféra védelme – ilyen pl. a pénzügyi helyzetünk vagy a szexuális életünk.
Persze a titkok sem maradnak állandóan titkok, részben azért sem, mert az emberek rendszerint igyekeznek egymás gondolataiban olvasni, és hol öntudatlanul, hol szándékoltan megpróbálják kifürkészni mások titkait. Arról sem szabad elfeledkezni – hívja fel a figyelmet Michael Slepian –, hogy nem csupán rossz, káros és feszültségeket okozó titkok léteznek, hanem kellemesek, jók és hasznosak is. Ilyenek például azok, amelyek a romantikával, a szerelemmel és a szexualitással kapcsolatosak. Vagy éppenséggel azok, amelyek által pozitív meglepetést kívánunk másoknak okozni, lásd az ajándékozást, vagy egy-egy örömhírnek a megfelelő időpontig való visszatartását. Azaz elmondható, hogy a titkok egy nem elhanyagolható része nincs negatív hatással a közérzetünkre.
A titkolózás mindazonáltal a közvélemény szemében mégiscsak egyfajta negatív olvasatban létezik, és valamiféle elítélendő, megvetetendő, erkölcstelen dologgal párosul. Itt viszont az a kérdés merül föl, hogy milyen kapcsolatban áll egymással a morál és a titkolózás, és egyáltalán, miféle morális eszközeink adódhatnak egy-egy titok káros vagy nem káros voltának fölmérésére. Slepian ehhez egy olyan képzeletbeli térképet ajánl, amelynek a meghatározott részein lévő pontok által alkotott skálán helyezhetjük el a titkok mibenlétét. Ezzel összefüggésben újabb, a moralitás mibenlétét feszegető kérdésbe futunk akkor, amikor azt vizsgáljuk, hogy egy-egy titkot, avagy magát a titkolózás tényét mennyire tartjuk erkölcstelennek.
„Minél inkább személyesebbnek és egyedül csak ránk vonatkozónak tekintjük – jelenti ki a szerző –, annál nagyobb elszigetelődést okoz.” Annak pedig három oka van, hogy miért lehet egy titok káros: azért, mert szégyent, elszigeteltséget vagy éppenséggel a belátás hiányát okozza.
További elgondolkodtató megállapítása a könyvnek, hogy egy becslés szerint naponta átlagosan 16 ezer szót ejtünk ki, és ezek között akad olyan, amelyik valamilyen titokhoz kapcsolódik, akár oly módon, hogy véletlenül vagy szándékosan elkotyogjuk a saját vagy mások titkait. Holott roppant egyszerű lenne a megoldás: tegyünk lakatot a szánkra. Avagy miként Slepian a Harcosok klubjának első és második szabályát idézi: „Ne beszélj róla!” Csak hát akkor nem biztos, hogy meglenne az a napi átlagos 16 ezer szavunk… Vagyis már csupán a folyamatos közlésvágyunk miatt sem egyszerű a titkainkat megőrizni.
„A rejtegetés időnként stresszes – ismeri el a szerző –, de nem feltétlenül az erőfeszítés miatt, amit a titok megtartása érdekében kifejtünk. Gyakran több fájdalmat okoz, hogy nem érezzük magunkat elég jól ahhoz, hogy önmagunk lehessünk, mint azok a verbális tornamutatványok, amelyeket a titkolózás megkövetel.” Az emberek ugyanis született történetmesélők. Nem szólva arról, hogy az őszinteség, jelen esetben a titkok, azaz a legbensőbb gondolataink és érzéseink feltárása időnként negatív következményekkel jár. Erre ugyancsak hoz példákat Michael Slepian, nekünk pedig Kosztolányi egyik Esti Kornél-novellája is eszünkbe juthat az igazmondó városról.
Azt se feledjük el, hogy egyes titkokra egész társaságok épültek, az antik misztériumok követőitől a középkori templomos lovagokon át a modern szabadkőművességig. És nem is kell ahhoz különösebben elmélyülnünk a konteók világában, hogy kijelenthessük: a titkok a magánéleten túl a társadalmakat és a történelem menetét is befolyásolják. Többek között ennek feltárása okán is remek és hasznos olvasmány Michael Slepian A titkok titkos élete című könyve.
Kiemelt kép: Pexels, saját szerkesztés
