Létezik-e vajon irodalom önmagában, élet nélkül? Salman Rushdie egész karrierje megírható és elmesélhető volna ebből a nézőpontból. Miközben az elmúlt évtizedekben az író maga is sokat tett a fikció és a valóság határainak cseppfolyóssá tételéért, aligha gondolt arra, hogy 2022 augusztusában huszonhét másodperc alatt minden megváltozik.

Ez így persze nem egészen igaz, hiszen a szinte napra pontosan harminchárom és fél évvel korábban, 1989. február 14-én Rushdie ellen kiadott fatva éppen egy ilyen esettől tartva kötelező száműzetést és sok év szigorú őrizetet eredményezett. De hát hol van már A sátáni versek kavarta globális botrány, ki hinné, hogy egy emberöltővel az iráni ajatollah annak idején valós veszélyt jelentő átokformulája után ma bárki kést ragadna, hogy kioltsa az ünnepelt író életét?!

Pedig pontosan ez történt azon a bizonyos nyári napon, amikor a jelenlévők lélekjelenlétének köszönhetően

Rushdie megmenekült a fanatikus merénylő elől.

Erről (is) szól a Timemagazin, illetve a The Times által egyaránt a 2024-es év legfontosabb tényirodalmi könyvei sorába választott, emellett az amerikai Nemzeti Könyvdíj tényirodalmi shortlistjén is szereplő Kés: Elmélkedések egy gyilkossági kísérlet után.

Egy merénylet rekonstrukciója a cél, amelyben Rushdie bűnügyi helyszínelőket és egészségügyi szakembereket megszégyenítő részletességgel számol be a szakmai és privát életét egyaránt gyökeresen megváltoztató eseményről. A test határainak durva megsértéséről szóló beszámoló olvasása maga is testi élménnyé válik. Az egyes szám első személyű elbeszélő talán maga is kísértésbe esett, hogy győzelmi menetként számoljon be a történtekről, hiszen ez egy olyan mese, ami jól végződött. De mégsem ez történik: a gyógyulás hónapjai alatt elviselhetetlenül lassan vánszorog az idő, az idős test kiszolgáltatottságát a plasztikus beszámolók riasztó közelségbe hozzák.

A merénylet kopár, kietlen hegycsúcsként magasodik fel, ahonnan életművére töprengve néz vissza Rushdie, hogy feltegye a kérdést: mi vezetett el idáig?

Érdemes megfigyelni a finom, mégis egyértelmű távolságtartást, elsősorban A sátáni versektől. A pálya ismerői helyeslően bólintanak: a híres-hírhedt könyv már a múlt, azóta született egy életmű. Rushdie persze nem tagad meg semmit: „ma nem lennénk azok, akik vagyunk, a tegnapi csapásaink nélkül” – mondja.

A Kés természetesen terápia: általa Rushdie uralni kívánja a merényletről (és az életéről) szóló narratívát, kézbe akarja venni az irányítást.

Vannak ennek mágikus vetületei – merénylőjét egyszer sem nevezi néven, Greskovits Endre fordításában „Gyagyásként” emlegeti –, de a legfontosabb üzenet mégis csak a nyelv, a szavak, az irodalom mindenható erejébe vetett hit demonstrálása. Nem lep meg, amit az író többször hangsúlyoz: a Kést dehogy akarta ő megírni, ám egy ponton rájött, hogy ezt a könyvet nem lehet nem megírni.

Hogy élet és irodalom viszonyrendszere ezen a tájon kusza és kibogozhatatlan, arra már utaltunk. A Késben nem egy, de sok más Rushdie-mű is ott rejtőzik, közülük is különösen fontos a legutóbbi nagyregény, a szintén Greskovits Endre fordította Diadalváros. Már csak azért is, mert a gyilkos szándékú kés éppen ennek a korrektúraköreit késleltette. A sokáig dédelgetett új regény és a kényszer hatása alatt megírt dokumentarista beszámoló dialogizál egymással. A valóságnak a fikcióval való bármilyen nemű egyezése ugyanakkor pusztán a véletlen műve: egy főszereplőt megvakítanak a regényben, aki aztán könyvírásra adja a fejét – honnan ismerős ez?

A párbeszéd Rushdie életművének egyik kulcsfogalma: szövegeivel Kelet és Nyugat között épít hidat, miközben legjobb műveiben generációkat, kultúrákat, nyelveket, mítoszokat ütköztet vagy békít össze. A Diadalváros Rushdie tizenötödik regénye, amiben végre visszatér messziből rajongott Indiájába. Nagyszabású eposzának női főhőse a városalapító Pampá Kampana, aki mágikus erők birtokában építi fel mesés, messze földön híres birodalmát.

Csak úgy árad az életerő a teremtés és az építkezés fejezeteiből, a város kulcspozícióiba nők kerülnek, a különböző felekezetek békében élnek egymással: a szikrázó képzelettel leírt városban minden annyira tökéletes, hogy annak egyszerűen muszáj elromlania.

A kétszáznegyvenhét évig élő Pampá Kampana a felemelkedés előidézője és a bukás tanúja lesz, miközben körülötte idegen és ismerős nők és férfiak forgatagát helyezi pozícióba vagy löki le a történelem.

Bevallom, a kétezres évek Rushdie-jának írói teljesítményét vegyesnek éreztem, összevetve őket az életműből kiragyogó Az éjfél gyermekeivel vagy a Szégyennel, de a fatva árnyékában született önéletrajzot, a Joseph Antont is kiemelkedő munkának gondolom. Rushdie legújabb regényében azonban végre újra erősen szól a féktelen mesélő összetéveszthetetlen hangja, aki helyek, korok, szereplők labirintusát építi fel, hogy aztán biztos kézzel kalauzolja benne olvasóját. A Diadalváros – a Késben is idézett – záró mondatát pedig minden életet és irodalmat szerető embernek érdemes jól megjegyeznie: „Egyedül a szavak győztesek.”


Kapcsolódó cikkek: