Elsőkötetes szerző művét ritkán választják az év könyvének, Nathan Harris bemutatkozó regényét, A víz édes ízét (The Sweetness of Water, Little, Brown and Company, 2021.) a Time, a The Washington Post, az Oprah Daily és a Boston Globe is az év legjobb regényének választotta a megjelenésének évében. Nathan debütáló regénye Dylan Thomas és Man Booker-díj jelölést is kapott.
Amikor a szerző Oprah Winfrey könyvklubjában vendégeskedett, a műsorvezető elárulta róla, hogy Nathan ’delivery boy’-ként dolgozott, vagyis ételrendeléseket szállított házhoz, miközben az első regényén dolgozott az otthonában. Amikor először összekapcsolódunk a videós interjúhoz Budapest és Washington DC között, erről a korszakáról és a családi hátteréről kérdeztem őt. Nos, Nathan Harris a University of Oregon hallgatójaként végzett, mielőtt San Franciscoba érkezett. A regényt a húszas évei közepén kezdte el írni, még az egyetemi évei előtt, abban a korszakában, amikor ételeket szállított házhoz, miközben az ügyvéd édesanyjának is dolgozott.
Persze jól hangzik, hogy a sikeres elsőkönyves szerző ételfutárkodás mellett írt világraszóló regényt, Nathan Harris olyan értelmiségi családból érkezett meg az irodalomba, ahol az olvasásnak komoly hagyománya volt.
A regénye végén Nathan először az édesanyjának és az édesapjának mond köszönetet, mégpedig mindenért. Mi mindent köszönhetsz nekik és milyen örökséget hozol a szülői házból? – kérdezem tőle. „Az édesapám irodalmat tanított, Shakespeare-t például. Mondhatom, hogy írói vénával bírt, hiszen minden áldott este elmesélt nekem egy történetet. Az édesanyámból ügyvéd lett, de valójában festőművész szeretett volna lenni. Talán éppen ezért volt olyan fontos az anyámnak, hogy a gyerekei arra az útra lépjenek, amelyiken a legjobban szeretnének lenni. Mindketten, anyám és apám is rendkívüli módon támogattak abban, hogy valóra válthassam az elképzeléseimet.”
Nathan regénye több európai országban megjelent, Svédországban, Francia és Németországban, Csehországban, Spanyol és Olaszországban. A szerző ezek közül Németországban és Franciaországban járt a könyve kapcsán, pedig régi álma eljutni Budapestre. „Tudod, annyi mindentől függ, hogy a szerző személyesen tudja népszerűsíteni a könyvét egy új megjelenésnél. – magyarázza. Budapest a fürdők miatt érdekli, „csupa jót hallottam róluk és alig várom, hogy kipróbáljam valamelyiket a sok közül.” – mondja. Amikor az európai és a magyar irodalomra terelődik a szó, kiderül, hogy Nathannak a magyar szerzők között is vannak kedvencei.
„Az Utas és holdvilág című regényét csodálatosnak találtam, rendszeresen ajánlom másoknak is ezt a könyvet. Nagyon jó Szabó Magda: Az ajtó című könyve is, szívesen olvasnék még tőle, eddig ez az egy műve jutott el hozzám.” Aztán európai írókedvenceket sorol, Ian McEwan és Hilary Mantel neve Szerb Antal mellett hangzik el.
Amikor író tippeket kérek tőle, Nathan a Víz édes íze készülésének műhelytitkaiba is beavat. „Minden reggel hétkor keltem akkoriban. Hagytam, hogy az álmaim átfolyhassanak a laptopomon megnyitott dokumentum oldalaira. Korábban hallottam erről a módszerről és nálam remekül működött. Igyekeztem kihasználni a reggeli órák csendjét, mielőtt a másik három lakótársam, akikkel közösen béreltük a lakást, mozgolódni kezdenek. Nem minden nap képes írni az ember, van, amikor a készülő regény karaktereinek nincs kedve előbújni, ez teljesen rendben van. Ilyenkor a már meglévő anyag szerkesztésével és csiszolgatásával tartottam magam benne a történetben.”
A Víz édes íze című regény az amerikai polgárháború alkonyán játszódik. Az első jelenetben két éppen felszabadított egykori rabszolga, Prentiss és Landry indul útnak. Honnan lehet tudni, hogyan beszéltek és hogyan gondolkodtak abban az időben azok az emberek, akik egész addigi életüket egy kényszermunkával töltötték egy ültetvényen? Egy korábbi interjúdban rabszolga történeteket (’slave – stories’) emlegettél, mint inspirációs forrást, hol bukkantál ezekre a történetekre?
„Az Amerikai Egyesült Államok déli részén számtalan hangfelvételt rögzítettek a rabszolga felszabadítások után. Ezeken a kordokumentumokon egykori rabszolgák mesélnek történeteket, néhányat ezek közül a You Tube-on is megtalálsz, nagyon régiek, de el lehet kapni belőlük valamit abból a korból. Szerettem volna, ha azok a hangok és az a világ valahogyan belekerül a regénybe. Vannak naplók is, számtalan írott anyag, de mivel én fikcióban gondolkodtam a kutatásaimnál sokkal fontosabb volt az az adott korszakban játszódó számtalan regény, amit elolvastam az alkotó időszakban.”
A beszélgetésünk végén a magyar olvasókörök visszajelzéseibe is beavatom a szerzőt, egy regénnyel kapcsolatos gondolat miatt, aminek a lényege, hogy a szerző egy történelmi regényben szól a jelen társadalmainak problémáiról, mint amilyen például a rasszizmus. „Igen, ebben volt némi szándékosság a részemről, de az nem lett volna jó, ha azzal az alapállással akarok megírni egy regényt, hogy a jelen problémát elhelyezem a múltban, csak azért, hogy beszélhessek róluk. Hagytam, hogy a karaktereim vigyék a történetet, a legfontosabb szempont pedig, amit szem előtt tartottam a regény írása közben, hogy kizárólag a történet számít, annál semmi nem lehet fontosabb.”
