A Dharma családregény, három generáció és hetven év eseményeit meséli el. A régóta formálódó történet a nagyszüleimnél töltött vakációk idején, az ő elbeszéléseiket hallgatva még Biharnagybajomban kezdődött, hogy aztán egy sárréti termálforrástól eljusson egészen egy Y generációs lány útkeresésével együtt az áradó Gangeszig.
Pontosan tudtam, még gyerekként, hogy valamikor regénybe fogom rendezni az ott hallottakat. Háborúk, forradalmak, nélkülözések elbeszélései, izgalmas, megható vagy éppen drámai történetek, ezekkel együtt pedig derűs, szerethető hétköznapi apróságok kerültek szóba. Nagybátyámat 1956-ban hívták be katonának Budapestre, 21 éves volt. Átállt a felkelőkhöz, de hogy pontosan mi történt vele, azt sokáig nem lehetett tudni. A nagyszüleimtől hallottam először az életéről, aztán ahogyan tervezgettem a könyvet, egyre több szál kapcsolódott össze, Amerikába vagy Brazíliába emigráló magyarokról, az ’56-os forradalom után új utakat keresőkről vagy katonaszökevényekről.
Miközben egyre mélyebbre ástam a családi legendáriumban a saját gyökereimet is keresve, az utazásaim során feltűnt, hogy véletlenek láncolatának tűnve elkezdenek egymásba kapcsolódni a különböző részletek.
Szentpéterváron, Berlinben vagy éppen New Yorkban, mindenhol történt valami figyelemre méltó, ami hozzáadott a formálódó könyvemhez. Minden találkozásnak, városnak, vagy beszélgetésben hallott részletnek jelentősége lett és elindított egy másikat. Rio de Janeiro városában üzenetet kaptam a nagyszüleim falujából, Biharnagybajomból.
A pár soros üzeneteben az állt, hogy egy 94 éves brazil özvegyasszony szeretettel és mesélni valóval vár, „rendkívül boldog, hogy Rióban és az otthonában üdvözölhet valakit Magyarországról, aki ugyanabból a faluból származik, mint a volt férje.” Luzía kilencvenéves múlt, és rövid idő alatt annyi életörömöt öntött át belém a Copacabanán, mint senki más, ő lett María, a regény első felének egyik főhőse.
Minden regénybe foglalt epizódnak van valós alapja, amiből tovább gondoltam a cselekményt. A világjárvány előtti évben, a Dharma megírása előtt az egyik leginspirálóbb történetet például Oroszországban hallottam,
köszönhetően egy orosz fiatalembernek, aki elvitt a tél közepén a hó borította szülőfalujába. A hóesés a regény hőseiben is fontos gondolatokat indít el. Miközben hallgattam a falu legendáit, csodatévő forrásokról, gyógyulásokról, házigazdám váratlanul egy remete apró erdei házához vezetett. „Elege lett a világból, azért költözött ide. Sokan jártak hozzá gyógyító szavakért és mindig hoztak neki ételt.” Mélyen megérintett, a szavakkal gyógyító remete. Sokszor eszembe is jutott, legutóbb éppen akkor, amikor – már a Dharma megírása közben – egy tematikus séta során beléptem Hamvas Béla sógorának egykori házába, ahol az író évekig élt és alkotott. Szavak, alkotás, elvonulás.
Minden magától ment innentől, a készülő regényem végső formába öntéséhez nem tudtam ideálisabb helyszínt elképzelni a Hamvas háznál. Az íráshoz, a megélt élmények, az inspirációk hatására szárnyakat kapó, szinte önmagát író történet megszületéséhez az inspiráción túl leginkább belső figyelemre, fegyelemre és csendre volt szükség. Az utóbbi megtalálása volt talán a legnehezebb. Szerintem egyébként a könyv elolvasásához is olyan nyugalomra és békére lenne szükség, mint a megírásához, hogy a csendben és a könyv lapjain az író és az olvasó össze tudjon kapcsolódni, hiszen együtt hívják életre a regény hőseit.
Nyitókép forrása: Farkas Zolek, Facebook