Ha Kepes András könyvet ír, az nagyot szól. Ez nem csak kötetei minőségének, hanem annak az ismertségnek is köszönhető, amit öt évtizednyi rádiós és tévés munkájával kiérdemelt. Kepes médiamegjelenéseivel az elmúlt fél évszázad során mindvégig a visszafogott, végletektől elzárkózó, nyugodt intellektust képviselte, mindvégig úriember maradt, aki nem arcpirító magamutogatással és a bulvárújságok címlapjára kívánkozó mondatokkal tartotta magát a magyar média háborgó tengerének felszínén, hanem empátiája és letisztult gondolkodása révén. Új könyvében, a Két macska voltam című regényben is pontosan ezekről az erényeiről tesz tanúbizonyságot.
„Eredetileg írónak készültem, csak közbejött harmincöt-negyven év televízió” – mondta új könyvének bemutatóján Kepes András, akit az Apropó, a Desszert és a Világfalu című tévéműsorok tettek országszerte ismertté, első szépirodalmi szövegével, a Tövispusztával pedig 63 éves korában, 2011-ben jelentkezett. Idén októberben látott világot a harmadik regénye, Két macska voltam címmel.
Már a regény tényleges cselekménye is egy kiterjedt időszakot ölel fel, a hetvenes évektől egészen a nem pontosan definiált közelmúltig, onnantól, hogy Novák Bálint a feleségével és gyerekeivel a Kádár-korszak és a nagyváros fojtogató légköre elől egy dél-magyarországi tanyára költözik.
A visszapillantó tükörben azonban még ennél is távolabbra látunk – mind térben, mind időben –, és elcsíphetjük az ’56-os forradalom, valamint a délszláv háború hosszúra nyúló árnyékait is. Bálintot a szabadság vágya és a múltja elől való menekvés reménye űzi vidékre, az idő múlásával azonban rajta kívül az egész családja számára nyilvánvalóvá válik, hogy a családfő éppen azokat a félelemre és irányításkényszerre alapuló mintákat alkotja újra új otthonukban, amiket maga mögött akart hagyni.
A történet valódi főszereplője György, Bálint három gyermeke közül a legidősebb, akinek a Bálint által teremtett mérgező légkörben valódi tétet nyer kamaszkori lázadása, és aki elsőként pillantja meg az apja mindenható álarca mögött megbúvó gyengeségeket. Egy időre elmenekül otthonról, és elkezdi – részben kényszerből, részben saját indíttatásból – felépíteni saját identitását.
A szereplők számához képest viszonylag sok példaképkarakter is felsorakozik a könyv lapjain.
Ezek az idősebb férfiak mind hordoznak valamiféle romlatlan bölcsességet, jellemhibájuk szinte nincs (vagy legalábbis nem derül rájuk fény), és még megkérdőjelezhető tetteik mögött is nemes szándékok húzódnak meg. Gyerekkorában György az apja haragja elől Piszkafa tanár úr Árkádiát idéző, empátiával és törődéssel kibélelt otthonába menekül. A meghurcolt tanár pedagógiai érzéke gazdag táptalajra lel a fiúban, és ő indítja el a kamasz Gyurit a fényképezés útján is, ami később a megélhetését jelenti majd. Fiatal felnőttként, amikor már egy budapesti bárban csapol, Márkus Márkus (sic!), a titokzatos úriember veszi szárnyai alá a főszereplőt, és afféle sokat látott mentorként egyengeti útját.
Édesapja fiatalkori barátja, Milán bácsi pedig olyan titkokat rejteget, amik György egész életére mázsás súlyként nehezednek. Ezeket a példaképeket az általuk cipelt emlékek és tragédiák nem megtörték, hanem erősebbé, bölcsebbé tették. Ők hárman ellenpontozzák Bálint karakterét, aki nem viselni akarja saját terheit, hanem elásni őket. Ez fejeződik ki abban is, hogy – spoiler alert! – a könyv végére György kapcsolata Piszkafával, Márkussal és Milánnal is őszinte, baráti szavakban kerül nyugvópontra, míg apja az időskori demencia homályába süllyed, és György állandó gondoskodására szorul.
Kepes nyelvhasználata és szókészlete éles kontrasztot alkot az általa bemutatott, a maguk mikrouniverzumában brutálisnak ható eseményekkel.
Mintha még akkor sem tudná – vagy akarná – levetni magáról annak a kifinomult úriembernek a bőrét, akit a tévé képernyőin keresztül egy ország kedvelt meg, amikor kiélezett lelki és fizikai konfliktusokat, lélekbe és húsbavágó harcokat tár olvasója elé. A jelenetek drámája és valódi keménysége olykor elveszni látszik a gyémántfejű csiszolóval lekerekített mondatokban és aranyfüsttel behintett szókészletben. Kepesnél nem krumpli a köret, hanem burgonya a garnírung.
Ugyanakkor érdekes módon épp ez az ellentmondás a regény egyik legérdekesebb vonása is. A főszereplő – és a főszereplő visszaemlékezéseit sokszor megtörő narrátor – nyelvhasználata és perspektívája egy olyan kort idéz, amiből még nem veszett ki az udvariasság, amikor nemes még nem csak a penész lehetett, hanem a lélek is. Hogy ez a kor a valóságban létezett-e valaha, jó kérdés, az iránta való vágyakozás azonban alighanem egyidős a civilizációnkkal. Novák Bálint jól egyeztetett, kerek mondatokban kurvázza le a lányát és tagadja ki a családból két gyermekét, és jól követhető, széles mozdulatokkal pofozza fel őket. Az elbeszélés stílusa azonban mintha kiemelné a verbális és fizikai abúzust annak közvetlen kontextusából, és általánosságban beszélne róla. Mintha erőt szeretne kölcsönözni szereplőinek, és azt mondaná: „ez nap mint nap, minden percben megtörténik valahol, és a legtöbb, amit tehetsz, hogy nem adod fel.”
A kötet Karinthy Frigyes Ötórai záróra című humoreszkjének utolsó sorából kölcsönözte a címét: „Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással.”
A talányos címválasztás értelmezési lehetőségek sorát tárja elénk, de első sorban talán arra a megfigyelésre utal, hogy mindannyiunkban több személyiség lehetősége, több identitáspotenciál él, verseng egymással, és válik erősebbé vagy épp marad alul a minket ért érzelmi megrázkódtatások és sorsfordító események nyomán. A regény egyik tétkérdése, hogy mi alapján dől el, vajon képesek leszünk-e egyenes gerinccel és őszintén szembenézni a múltunkkal, vagy inkább megpróbáljuk eltemetni – és végül elfelejteni – azt.
Kepes András könyve képes hangot adni az egyéni emlékekbe zárt, elmeséletlen történeteknek. A regény annak a felismerése, hogy embernek maradni nemcsak embertelen történelmi időszakokban nehéz, hanem az ezeket láthatatlanul összefűző hétköznapokban is, amikor nem politikusok, diktátorok és más elnyomók csizmája alatt senyvedünk – így őket felelőssé sem tehetjük a bajainkért –, hanem a bennünk bujkáló démonok karmai között veszítjük el önmagunkat. Az örökölt, a gyermekkorunkban szerzett és a saját magunk által okozott traumák szorításában.
Kiemelt kép: Tanya 1975-ben valahol Magyarországon / Fotó: Antal Gábor, Fortepan
