„Még szerencse, hogy nem is értesz egy szót sem abból, amit mondok” – Vonnák Diána Látlak című novelláskötetéről

Az idegenség otthonossá ugyan nem, de elkerülhetetlenné válik Vonnák Diána novelláiban. A Látlak című kötet 17 írása általános léthelyzetté avatja a kívülállást, a másságot és a titkot. Mintha az idegen táj nem csupán külső környezet, magunk mögött hagyható tér lenne, hanem a belsőnkből fakadó szükségszerűség. Hiába azonban az eleve elrendelt idegenség, megszokni sosem tudjuk a helyzetet, nem lakhatjuk be az ismeretlent, és az otthontalanság nem szakad meg: tovább örökítjük. Ettől igazán nyugtalanítóak Vonnák Diána történetei.

„Kint kavarognak a viharfelhők, bent a gyomrom, és még a rádió is hurutosan szól” – olvashatjuk a Közel menni című novellában, aminek egyes részeit akár ars poeticának is vehetjük. Egy férfi utazik Kijevbe tanulni, a forradalom eseményei azonban magukkal ragadják, újságíróként dokumentálja a történéseket, így találkozik a Majdanon Kátyával, a helyi lánnyal, akit szintén a rögzítés vágya hajt. Kettejük nézőpontja azonban nem hozható fedésbe: „

Faggatott a munkámról, és vérre menő vitákat folytattunk a dokumentálás helyes attitűdjéről. Azt mondta, a cinizmus csak önszeretet, én meg magyaráztam neki, hogy értelmezés és analízis nélkül nem tudsz a történethez férkőzni, hogy pont a tárgyad kedvéért kell távolságot tartanod. Nem értett egyet. Nem tudod megtalálni a megfelelő szöget, ahonnan kinyílnak, ha nem olvadsz össze velük, tiltakozott.”

Távolságtartás és összeolvadás játéka adja az írások dinamikáját, mintha a szuperközeli és a nagytotál között mozogna folyamatosan a szöveg, és ezt nem csupán a tekintet tágassága határozza meg, hanem a látvány is.

Hiszen nem csak a dokumentáló embertől függ, hogy mit néz, és ebből mit fog fel, hanem a figyelmének tárgyától is. A világ folyamatosan változó rendje alkot törvényt a megfigyelő számára, a környezetünk keretei teszik lehetővé, hogy rögzítsük azokat. Így lesz egyszerre objektív és szubjektív a megfigyelés: kint kavarognak a viharfelhők, bent a gyomor.

Ez persze azt is jelenti, hogy sosem lehetünk biztonságban, mert sosem ismerhetjük ki teljesen a teret, nem vagyunk otthon egyik pillanatban sem. A Közel menni főszereplői közt az idegenség kapcsán nincs különbség, hiába kijevi a lány, és jött külföldről a fiú, mindketten ismeretlen terepen járnak. Pontosabban ugyanaz az üresség munkál bennük, ami folyamatosan új idegenségek felé hajtja őket:

„Azt mondja, nagyon halkan, hogy jövő héten elmegy, kisírta az egyik önkéntes hadtest vezetőjénél, hogy velük mehessen forgatni. Magyarázatnak szánja, azt hiszem. Már napok óta tudom, vártam, hogy mikor vallja be. Nyitva felejtette a laptopját. Azóta akciós repjegyek után kutatok” – mondja a narrátor, miközben Kátyát kíséri abortuszra.

Mert még a legbelsőbb viszony, a gyerek sem jelent otthont. „Késő van, mire hazaérünk, míg zuhanyzik, belopakodom a gyerekszobába, elnézem a gyapjúállatokat, az apró, házi ácsolású íróasztalt, az ablaküvegre festett színes lepkéket, a dac tárgyait, a hiány lenyomatát, amit se betölteni, se a margóra tenni nem akar. Vagy nem tud. Észre sem veszem, ahogy mögém lép, csak amikor a vállamba markol, finoman kitessékel, behúzza az ajtót mögöttünk, és áthúz a hálószobába” – az Apály című novella gyerekszobája „mauzóleum”, egy, az édesanyjával külföldön élő gyerek hiányának a tere, ahogy a hálószoba is azzá válik hirtelen, előrevetítve a hiány reprodukcióját.

Pár novelláját, a Dagályt akár a történet másik oldalaként is olvashatjuk, itt az egyedülálló anya költözik egy távoli helyre – a tenger mellé – a gyermekével, Julival, a hiány azonban számukra mást jelent. A narrátor otthonra lel az ismeretlen helyen: „Dobol a halántékomon az öröm, hogy otthon vagyok, tizenéve először, pedig senkit nem ismerek.” De ez az otthon hamarosan ugyancsak a hiány mauzóleuma lesz, amint a nő találkozik egykori társával, akivel közösen akartak gyereket vállalni, de a másik nő végül kilépett a – homoszexualitásuk miatt titkolt – kapcsolatból.

A dagály ugyan ezúttal elmossa az újra felfedezett idegenséget, a nyugtalanságunk azonban még a katarzis után sem csökken: „én alig egy percig bírom a vizet, aztán mint egy boldog, vert sereg, hazafutunk. Juli még alszik, amikor kilépek a forró zuhany alól, hogy kakaót csináljak neki. A haját simogatva próbálom felébreszteni, amikor sikerül, meglepve rám néz, az álomtól kusza a tekintete, anya, miért vagy ilyen kedves hirtelen, motyogja, és ki híján magára borítja a bögrét.”

Országok, nyelvek és nemek ismeretlenségéből bomlanak ki Vonnák Diána novellái.

A bevezetés nélkül induló történeteket olvasva sokáig fogalmunk sincs, hol járunk – ez nem is derül ki mindig –, mi történik, és ki az elbeszélő. A narrátornak egy ideig a nemét sem tudjuk megállapítani, ami a novellák tematikája miatt folyamatos bizonytalanságban tarthatja az olvasót. Idegen tájak kívül, és idegen tájak belül is, ez számunkra a teljes ismeretlenség. „Látod? Még szerencse, hogy nem is értesz egy szót sem / abból, / amit mondok” – zárul verssé sűrítve, és aszerint tördelve a Kármentesítés című írás, aminek nemcsak az utolsó mondata, de a nyitó sorai is az olvasó helyét jelölik ki: „Hogy hol vagyok. Egy perce még azt éreztem, hogy bekötött szájjal arccal a föld felé zuhanok, a tüdőm felfújt légzsák, nem véd meg.”

A kötet kapcsán több kritikában is felbukkant Bodor Ádám neve, a kiismerhetetlen, titokzatos világ mágikus terei azonban több szempontból is különböznek a bodori szöveguniverzumtól.

Mindenekelőtt azért, mert az elsőkötetes szerző a nyilvánvaló hatások ellenére azonnal rátalált a saját hangjára, a túlhangsúlyozott párhuzammal pedig éppen az egyediség értékéből vonnánk le. De a figyelem iránya is megkülönbözteti Vonnák Diánát a magyar novellairodalom egyik legnagyobb alakjától, hiszen a műveit akár kísérletként is olvashatjuk az otthontalanság dokumentálására. A kötet címe is erre a célzott figyelemre utal, ahogy a szövegek elé helyezett fotók is azt erősítik, hogy itt a próza egy különleges tudományos vizsgálat eszköze.

Látjuk, de vajon meg is értjük, hogy mindenhol idegenek vagyunk, hogy a honvágyunk a hiány mauzóleuma felé vonz bennünket?

Nézze vissza a Libri irodalmi díjak gálaműsorát az RTL Most! felületén.

---

Még több cikk a témában: