A Covid19-pandémia első hulláma idején meredeken emelkedni kezdtek Albert Camus A pestis című regényének eladási példányszámai. Mintha mindenki a legendás francia író klasszikusából akarta volna megismerni egy világjárvány természetét és körülményeit. Ezzel nagyjából egy időben jelent meg Ljudmila Ulickaja Csak egy pestis című kisregénye is: a világhírű orosz írónak hosszú ideig a fiókjában lapult ez az eredetileg forgatókönyvnek készült mű, amely a koronavírus indukálta félelmek idején ugyancsak élénk érdeklődést keltett. De ugyanitt megemlíthetjük még Daniel Defoe A londoni pestis című klasszikusát, ami szintén népszerűvé vált.
A fentiek is jelzik, hogy a pestis mennyire élénken bevésődött az emberiség kollektív emlékezetébe. Bizonyos tekintetben a pandémia és az ahhoz kapcsolódó félelmek metaforája lett. Az elmúlt évszázadok folyamán számos alkalommal csapott le néha kisebb, de inkább nagyobb pestisjárvány, ami időnként nem csupán egészségügyi katasztrófát okozott, hanem a vele járó pusztulás – jócskán átlépve a betegség határait – hol helyben, hol akár globálisan is befolyásolta a történelem menetét.
Gondoljunk csak a 14. század közepén Eurázsián végigsöpört Fekete Halálra, amely olyannyira megritkította a népességet, hogy megdrágult a munkaerő, megágyazva azoknak a folyamatoknak, amelyek a kapitalizmus kialakulásához vezettek. Ráadásul a pestis évszázadokon keresztül összekapcsolódott a vándorpatkány jelenlétével: ez a faj az emberhez hasonlóan haszonélvezője az urbanizációnak, és kéretlen társbérlőként kiválóan érzi magát a civilizáció motorjait jelentő városokban, ráadásul – bizonyos tekintetben indokolatlanul – az undor és a gyűlölet megtestesült szimbólumává vált. (A pestis egyébként ma is létező betegség, de ma már gyógyítható, és nem okoz pandémiát.)
A világhírű, Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk hat éven keresztül írta legújabb, A pestis éjszakái című regényét, és a véletlen úgy hozta, hogy ez nagyjából egybeesett a Covid19-világjárvány legintenzívebb időszakával. A könyv a bő egy évszázaddal ezelőtti Oszmán Birodalomba röpíti az olvasót, a fogatlan oroszlánná változott nagyhatalomba, amely elveszítette európai hódításait, és belső tehetetlensége már a puszta létét veszélyezteti.
Igaz, erről még nemigen akar tudomást venni. Az Oszmán-ház régi szokásainak megfelelően a szultánok továbbra is a másikat likvidálva váltják egymást, némi különbség talán annyiban ragadható meg, hogy a trónra lépő fivér már nem gyilkolja meg elődjét, hanem megelégszik azzal, hogy belső száműzetésbe küldi. A regény cselekményének idején, 1901-ben uralkodó Abdülhamit szultán is így jár el: testvérét, a trónról elűzött V. Muratot házi őrizetben tartja, és gondoskodik a lányai kiházasításáról is, hogy a szultánák minél távolabb kerüljenek apjuktól, még inkább gyöngítve a már legyőzött ellenlábast.
A regény egyik központi nőalakja, Pakize a megpuccsolt V. Murat egyik lánya, akit nagybátyja férjhez adott egy járványorvoshoz, Nuri pasához. A könyv nyitójelenetében a házaspár Kínába tart, a szultán és a birodalom leghíresebb járványorvosa, Bonkowski pasa társaságában – legalábbis sokan, így mi, olvasók is eleinte így tudjuk. Ám hamarosan kiderül, hogy az utazás célja mégse az, hogy tanulmányozzák a Távol-Keletről érkező és az Oszmán Birodalmat veszélyeztető pandémiák forrását, hanem hogy megállítsák a Minger szigetén kialakuló pestisjárványt. Nem sokkal később, már a szigeten, Bonkowski pasát meggyilkolják, úgyhogy a hatóságoknak – köztük az azt leginkább megjelenítő kormányzónak, Sami pasának – nem csupán a pestis megfékezése terén kell helytállniuk, hanem gyilkossági ügyben is nyomoznak. (Utóbbi kapcsán Sherlock Holmes neve is előkerül, már csak azért is, mert a szálakat a távoli Isztambulból is mozgató Abdülhamit szultán rajong a bűnügyi regényekért.)
Pamuk az első oldalaktól fogva lebilincselő játékot játszik az olvasóval, mi pedig örömmel csatlakozunk hozzá. „Ez a könyv egyszerre történelmi regény, és regényes formában megírt történelem” – olvassuk a bevezetést, egyben a kötet első mondatában.
Az elbeszélő kifejti, hogy a mingeri pestisjárvány eseményeinek kutatása közben jött rá arra, hogy történettudományi módszerekkel nem tudja „megragadni e rövid és drámai időszak szereplőinek egyéni döntéseit”, ezért a „regényművészet segítségéhez fordult”. Könyve így egyszerre irodalmi és történettudományi munka. Eredetileg előszónak indult, Pakize szultánának a nővéréhez írott 113 levelének kiadásához. „Az előszó hosszúra nyúlt, egyre több kutatással bővült, végül regény lett belőle” – közli az elbeszélő, akiről kiderül, hogy Mina a neve, mingeri születésű, és a Bevezetést 2017-ben, Isztambulban írta. Egy későbbi, elejtett mondatból megtudjuk, hogy a regénnyé dagadt kézirat is ekkor készült, azaz Mina Mingerli egy év alatt írta meg azt a regényt, amelyet Orhan Pamuk valójában hat év alatt.
Mingert hiába keresnénk a térképen, csak A pestis éjszakái című regényben létezik, na meg abban a játékban, amelyet Pamuk közösen űz az olvasóval.
A varázslatos szépségű sziget Kréta és Ciprus között fekszik. „Ha azt akarjuk, hogy egy regény lélektani és formai szempontból több legyen holmi személyes élménybeszámolónál, és inkább egy olyan történetet szeretnénk elmesélni, amelyet mindenki a magáénak érezhet, jobb, ha több különféle nézőpontot használunk” – árulja el írói módszereiről Mina Mingerli (és rajta keresztül Orhan Pamuk), mintegy előzetes magyarázatként arra, hogy például az egyik szereplő legbensőségesebb érzéseiben való elmélyülés közepette egyszeriben egy másik szereplő gondolatai között találjuk magunkat.
Máskor az elbeszélő megszakít egy-egy fordulatos, kalandos vagy érzelmes cselekményt, hogy történészi alapossággal számoljon be a helyszín múltjáról, avagy az oszmán állam egy-egy, a regény szempontjából fontos strukturális eleméről, vagy valamilyen politika- vagy kultúrtörténeti adalékról. Közben egy pillanatra se zökkenünk ki a regény világából: az írói varázslat abban rejlik, hogy az epikai folyaméval megegyező narratívában elmondott történeti adalékokat is a regény szerves részeként üdvözölhetjük.
„Történetírói munkákban nehéz szeretni vagy éppen gyűlölni a szereplőket. Egy regény olvasása közben azonban gyakran megesik az ilyesmi” – szögezi le az elbeszélő, nevezzük őt akár Mina Mingerlinek, akár Orhan Pamuknak. Az olvasó a legutóbbi pandémiára asszociálva számos ismerős dologgal találkozhat, a fertőzéstől való, átható félelemtől kezdve a karanténon és más járványügyi intézkedéseken át azokig az időnként pitiáner ügyködésekig, amelyekkel egyesek (beleértve olykor az illetékes hatóságokat is) megpróbálják kijátszani ezeket a rendelkezéseket.
A történelem számos esetben mutat fel párhuzamokat, nincs ez másként a járványok esetében sem.
A pestis terjedése nyomán mindenki a másikra mutogat, és előkerülnek a kialakulásáról, illetve a magáról a létezéséről szóló legvadabb elméletek is, tovább fokozva az amúgy is meglévő nemzetiségi, vallási és más jellegű feszültségeket. Minger közben végzetesen magára marad. Pamuk megrázó erővel tudósít arról, hogy mennyire elesetté és kiszolgáltatottá tud válni az ember egy ilyen drámai helyzetben, amitől különösen gyanakvó és a sorstársa, sőt idővel a saját ellensége lesz. Aztán persze az is kiderül, hogy a járványon túl nem a másikat, hanem sokkal inkább önmagunkat kell legyőznünk.
