A Petőfi-emlékév számos tanulmánynak, kiállításnak és előadásnak adott teret, amik a költő-forradalmár alakja előtt tisztelegtek. Hamarosan egy nagy költségvetésű film is a mozikba kerül, ami 1848 márciusának eseményeit fogja bemutatni. Nényei Pál legújabb – és méltán híres – Az irodalom visszavág-sorozatának különkiadása viszont nem a tankönyvekből ismert elemzéseket és Petőfi-képet hasznosítja újra, ezeknél sokkal összetettebb, frissebb értelmezéseket olvashatunk a könyv egyes fejezeteiben.
Nényei nem a történelmi Petőfire kíváncsi, nem a politikai csoportosulások eszközére, nem arra, hogy szavalt-e vagy nem szavalt a Múzeumkertben, hanem magára a költőre, a verseire, ezeket pedig új fényben tünteti fel. Hisz akkor szeretünk valakit igazán, ha a hibái ellenére is szeretjük, nem pedig letagadjuk azokat.
Ebben a könyvben pedig elég egyértelművé válik, hogy Petőfi kiemelkedő költő volt ugyan, de korántsem hibátlan.
A könyv hét nagy fejezetből áll, ezek Petőfi különböző rétegeit fejtik fel. A Megszületik a szó című első fejezet többek között a Füstbement terv és a Minek nevezzelek? című verseket a nyelvfilozófia felől értelmezi, melyekben az a wittgensteini tapasztalat bújik meg, hogy a nyelv alkalmatlan a gondolatok kifejezésére. De Petőfi tájköltészetét is új fényben tünteti fel: A Tisza tájversként való értelmezése rámutat, hogy mennyire a politika által uralt életműről van szó. „A költészetet – főleg nálunk – szokás kódolt beszédként olvasni, mint valami titkosírást, hogy van a költő, aki azért, nehogy a Nagy Gonosz fülébe jusson a Nagy Titkos Terv, úgy beszél, hogy azt csak a beavatottak […] értsék meg.” „Szeretjük költőinket rettenetes politikai elnyomásban ügyeskedőnek látni, és nem pusztán költőnek.” Így járt ez a Petőfi-vers is, a forradalmi értelmezés felülírta a nyelvfilozófiait. Pedig váteszköltészetként emlegetett verseiből is rengeteg van, amiket szintén új oldalukról ismerhetünk meg.
Nényei könyve szembemegy az életmű szakaszokra osztásával – a népiesköltészet, a vátesz szerep, a hitvesi líra egyszerre volt jelen Petőfi életművében, nem pedig egy folyamat mérföldköveiként. Ebben az is-is létben történt meg, amit Nényei a költők legveszélyesebb csapdájának nevez: Petőfi egyértelmű lett. Ennek az egyértelműségnek pedig a legismertebb példája a Nemzeti dal. Ez az a mű, ami e könyv szerint sokkal inkább a politikai propaganda eszköze, mint költészet. Viszont mikor bírálja Petőfit, akkor sem feledkezik meg kiemelni az arra méltó sorokat. Az Akasszátok föl a királyokat! című versnél – hiába népszerűsíti az a lincselést – Nényei rámutat a „Szemétől a levegő fekete” sorra: „Ha Petőfi egész életműve csak ez a sor lenne, már akkor is érdemes volna arra, hogy beszéljünk róla. A gonoszság leírására nem ismerek ennél erősebb sort.” A Petőfi, a rab című fejezet a költő politikai üzenetek átadására írt verseit elemzi, bírálja.
A helység kalapácsa sem marad ki az értelmezett művek sorából, amiről szintén sokkal többet tudhatunk meg, mint amit az iskolai tananyag biztosít.
Többek között azt, hogy a korabeli kritikusok által bírált, idomtalannak titulált mű valójában hexameter-sortöredékekből áll. „Olyan, mintha valaki kalapáccsal összetört volna egy hexameteres eposzt”, ez pedig ismét rámutat Petőfi műveltségére, iskolázottságára. A hangzatos Petőfi, a szörnyeteg című fejezetben egy alig ismert művel találkozunk: Petőfi egyetlen regényével, A hóhér kötelével. Ennek a regénynek a főhőse, Ternyei Az apostol Szilveszterével és a János vitéz Kukorica Jancsijával egy olyan háromszöget ad ki, melyben megmutatkozik Petőfi egy ritkán kidomborított jellemvonása.
Versek, értelmezések, jelentésrétegek – a könyv könnyen eshetett volna abba a csapdába, hogy szárazzá, tananyagszerűvé válik. Annak, aki már olvasta a sorozat előző darabjait, nem lesz meglepő, amit mondani fogok: Nényei anekdotákkal, megakasztásokkal és művelt humorral tálalja a helyenként Ottlikot, Kosztolányit is bevonó értekezéseket, így egy pillanatra sem érezzük túl soknak a szöveget.
Olykor megtöri mondanivalója ütemét, hogy a fiktív olvasó és az író közti párbeszédet mutassa be, nem fél önreflexív megjegyzéseket tenni vagy éppen a sorozat negyedik, még meg nem jelent kötetére utalni. Szendrey Júlia és Petőfi megismerkedését szappanoperába illően tálalja, és még az időutazást is beemeli eszközkészletébe.
Muszáj szót ejtenünk Baranyai [b] András illusztrációiról. Ezek az egész oldalt elfoglaló rajzok nemcsak a fejezeteket választják el egymástól, de azok címét is magukba foglalják. Petőfi sziluettje minden fejezetkezdetnél más-más elemeket tartalmaz, a kezdetben otthont jelentő Alföld, az elemzett verssorok képi ábrázolása, maszkok, bitófa, a zsenialitást jelentő fénycsóva mind helyet kap az éppen aktuális árnyképben, de ahhoz, hogy ezek mögé lássunk, és végre megleljük Petőfi arcát, egészen a könyv végéig kell várnunk. Mert ha valamiről, akkor erről szól ez a könyv: a különböző korok által megkonstruált, szétszabdalt, erőszakkal formába öntött Petőfi-kép mögé látni, és a forradalmár mellett észrevenni a költőt is.
Kiemelt kép: szerkesztett Petőfi portré / Forrás: HVG
