Az egybites válaszok korában élünk

Jászberényi Sándor A lélek legszebb éjszakája című művével 2017-ben Libri irodalmi díjat nyert. A varjúkirály – Nyugati történetek című új kötetében a frontvonal keletről nyugatra húzódik.

– Új kötetének központi eleme a menekültválság. Nem tartott attól, hogy a politikailag túlterhelt téma aktualitása elnyomja a szépirodalmat?
A művészet halálát jelenti, ha az alkotó elkezd kalkulálni, hogy vajon milyen fogadtatása lesz a műnek. Íróként a számomra problémás dolgok foglalkoztatnak, a közép-európai régióban pedig a migráció a legégetőbb kérdés, amelyre, ahogy látjuk, nem sikerül megfelelő válaszokat adni. Ez nem egyedülálló jelenség, Nyugaton évtizedekkel korábban szembesültek a problémával, és máig nem találtak megoldást rá. Nem mérlegeltem, hogy darázsfészekbe nyúlok-e, egyszerűen fel akartam dolgozni azt a krízist, amit régóta nyomon követek, és ami mély nyomokat hagyott bennem.

– Haditudósítóként dolgozva több konfliktuszónában járt. Ez meghatározza az írásait, hitelesebb egy háborús novella, ha a szerzője járt a fronton?
Akkor születhet jó irodalom, ha az író pontosan ismeri a témáját, és nem feltételezések alapján dolgozik. Én nem tudnék megszólaltatni egy női elbeszélőt a tapasztalatok hiánya miatt, a konfliktuszónák ezzel szemben a mindennapos gyakorlatot jelentik számomra. Az elmúlt tíz évben a munkámból adódóan radikális csoportok működését kísértem figyelemmel, jártam Dárfúrban, Líbiában, Jemenben és Szíriában,

ismerem azt a világot, ami a novelláimban megjelenik, ettől működnek a szövegek.

–„Az Iszlám Állam álmait a hódításról befújta a homok, lánctalpak tépték darabokra. Csak az utánuk maradt tömegsírok emlékeztettek arra, hogy léteztek. A nyugati sajtó eufóriában úszott, egymást követték az optimistábbnál optimistább újságcikkek. Egyedül annak szorult össze a gyomra, aki tudta, hogy mi zajlik a terepen” – írja az Egy kis szívesség című novellában. Nyugatról nézve nem láthatók pontosan a közel-keleti konfliktus valódi történései?
Az egybites válaszok korában élünk. Minden politikai erő lebutított üzenetekkel dolgozik, a kételyt száműzték a közbeszédből, hiszen aki kételkedik valamiben, aki kritikusan gondolkodik, az gyanús. Miközben a nyugati sajtó az Iszlám Állam legyőzését ünnepelte, mindazok, akik ismerték a helyzetet, pontosan tudták, hogy semmi sem ért véget, a kalifátus eltűnésével kialakult politikai vákuumban azonnal egymásnak estek a szemben álló felek Szíriában. Európából azonban az újabb konfliktus láthatatlan maradt. A második világháborútól kezdve nagyjából tíz évvel ezelőttig a politikai-katonai status quo garantálta Európa biztonságát, az Egyesült Államok fokozatos bezárkózása miatt azonban egyre jobban inog a rendszer. Az érdemi nyugati beavatkozás nélkül lezajlott közel-keleti és észak-afrikai forradalmak és a nyomukban kitört polgárháborúk hatására milliók indultak Európa felé a jobb jövő reményében. Erre a kihívásra pedig nem volt felkészülve a kontinens, így nem sikerült megfelelő válaszokat adni.

– A varjúkirály című kisregényben a déli határ mentén szemben álló csoportok – a menekültek és az önjelölt határvadászok – vélt vagy valós fenyegetései úgy keverednek össze, és cserélődnek fel, mintha mindegy lenne, hogy ki melyik oldalról érkezik. Ez alaposan kiforgatja a menekültválsággal kapcsolatos hivatalos álláspontot.
Nem politikai pamfletet írtam. Azt akartam megmutatni, hogy a mélyszegénységben élők, akikről a Budapest-központú ország többnyire nem hajlandó tudomást venni, hogyan teszik magukévá a közéleti narratívákat. A kerítés mind a két oldalán emberek állnak, akiknek a problémáira ugyanúgy rossz válaszokat ad a hatalom. A végletesen leegyszerűsített üzenet az emberellenes bűncselekmények logikáját idézi, amikor az egyént egy absztrakt fogalommal helyettesítik – a mi hitünk, a mi földünk –, ezzel eltűnik a személyes felelősség, a morált pedig a nagyobb jó nevében ki lehet iktatni. Ez az ideológiai mechanizmus működtette a 20. század totalitárius diktatúráit, a mi tragédiánk pedig az, hogy elhisszük, hogy nem történhet meg újra ugyanaz.

– Írásaiban az emberi szenvedést gyakran az állatokkal szembeni erőszakkal szimbolizálja. Miért választotta ezt a megoldást?
Az állatokkal való kegyetlenség hevesebb reakciókat vált ki, mint az emberekkel szembeni erőszak. Ennek talán az az oka, hogy mára teljesen eltakarítottuk az állattenyésztés nyomait, vizuálisan és verbálisan egyaránt. A legtöbb embernek fogalma sincs róla, honnan és hogyan kerül az asztalára a boltban vett csirkemellfilé, vagy hogy milyen körülmények között él az a tehén, amelynek a tejét megissza reggelente.

Az emberi erőszak képei ezzel szemben a mindennapok természetes részévé váltak,

folyamatosan bombáznak minket a kegyetlenségről, pusztításról készült felvételekkel. Mostanra immunissá váltunk. Ezért tart ott a világ, hogy sokkal megrázóbb egy állat szenvedése és halála, mint egy emberé. Amikor lelőnek egy elefántot Afrikában, és a fotón a vadász büszkén rálép az állat tetemére, akkor az egész világ felháborodik. Ha klórgázzal megölnek ötven gyereket Szíriában, arra két nap után már senki sem emlékszik.

– A kötet elején hangsúlyozza, hogy „minden e könyvben szereplő karakter kitalált személy, a történetek és a valóság megtévesztő hasonlósága a véletlen műve”. Ennek ellenére nem nehéz önéletrajzi vonatkozásokra lelni a szövegekben.
Az életrajzi áthallás az író személyes felelőssége. Az olvasó szabadsága abban áll, hogy azt gondoljon a szöveg egyes elemeiről, amit akar. Ha szeretné, olvashatja tényirodalomként, ha jobban esik úgy, olvashatja kitalációként is. Számomra a fikció visz értelmet a valóság értelmetlenségébe. Csak úgy tudok írni, hogy ha valami nyomaszt, akkor azt darabjaira szedem, és történetként rakom össze újra, értelmet csempészve a káoszba. A hívők számára a világ lineáris, és a rend uralja. Az agnosztikusok és a szkeptikusok káoszban élnek. Az író egy kicsit mindig isteni pozícióba helyezkedik, amikor rendbe szedi az értelmetlenséget. Minden történetemben valamilyen értelemhez akarok eljutni, ez az írásaim legfontosabb szempontja.

címlapfotó: Noval Goya