Karafiáth Orsolyával Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent című új könyvéről beszélgettünk.
Karafiáth Orsolya legújabb könyve, az Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent egy majdani trilógia második darabja. Az első, az Amikor a mama lelegelte a papa haját, a gyerekkor, a felnövés történeteit vette számba, míg a Szécsi Pál a fiatalság és a középkor eseményeit. Azon belül is elsősorban a szerelmet – az örök „igazi” keresésének hol önfeledt, hol kétségbeesett időszakát.
– Ez a könyv, csakúgy, mint az előző, egyes szám első személyben íródott. Ezek szerint csupa önéletrajzi ihletésű írást olvasunk?
– Nem hangsúlyoznám az önéletrajziságot, jó ideje mindig egyes szám első személyben írok – mondja Karafiáth Orsolya. – Ez valahol egy jó játék is, talán az olvasónak is. Persze sok írásnak van valós magja, de számomra az, hogy mi történt meg valóban és mi csak a fejemben, lényegtelen. A házikedvenc című könyvem óta létezik az Orsi nevű alteregóm, és az ő nevében írok. De ő sem egy állandó figura.
A szeretet, a szerelem az egyetlen „ösztön”, ami nincs genetikusan bennünk, amit tanulnunk kell: az írónő ezért is tartotta különösen izgalmasnak, amikor a szerelem keresésének leírásába fogott.
A kötet első és utolsó darabja mintegy keretbe foglalja a novellákat, és eljut a fiatalkortól addig, amikor az ember talán már „öregnek” számít, de mindenképpen olyasvalakinek, akire a fiatalabbak már alig-alig néznek meghódítandó nőként.
– A szeretet tanulásának útja rögös, tele van buktatókkal és fontos mérföldkövekkel – mondja Karafiáth. – Az, hogy később hogyan kapcsolódunk másokhoz, sok élményből formálódik, kezdve az első gyerekkori szerelmekkel, az első csalódásokkal. És persze a sikerekkel, az örömökkel is. Ezt az utat akartam végignézni. Megmutatni többek között azt is: nagyon fontos, hogy helyre tudjuk tenni a kudarcainkat is, mert a nem feldolgozott élményeink később gyilkosak tudnak lenni.
A kötet alcíme eredetileg így hangzott volna: Történetek a vágyakozásról. Majd: történetek a szerelemről.
– Ezt aztán túl leegyszerűsítőnek találtam, még ha több történetben ennek is a nyomába megyek. Mert a vágyakozásnak sok arca van. A vágyak borzasztó fontosak, nagyon sokat hozzánk tesznek. A vágyai nagyon jellemzik, és el is tudják árulni az embert. Azzal együtt, hogy néha talán nem is baj, ha nem válnak valóra.
– A könyvben egy női én mesél érzelmekről, őrlődésekről, útkeresésről. Vajon kinek szól a Szécsi Pál?
– Fogalmam sincs – feleli Karafiáth Orsolya. – Engem problémák foglalkoztatnak, azokat járom körül. Nem tudom, ez kinél talál majd be – ha rajtam kívül senkinek, az azért majd elszomorít. Csak azt tudom lemérni, hogy azok közül, akik olvasták a történeteket megjelenés előtt, kiket érintett meg inkább. Azt vettem észre, hogy ez leginkább a 30 és 50 év közötti nők csoportja. A férfi olvasók teljesen más sztorikat emeltek ki belőle, mint amiket a női olvasók, vagy akár én magam a leginkább tipikusnak tartok. Nem véletlen, hogy a könyveimben nőket ábrázolok: nekem a férfiak világa Antarktisz, ismeretlen, felderíthetetlen terület. Én a férfiakat csak megfigyelni tudom, beléjük nézni képtelen vagyok. Nő vagyok, és női viszonylatokban látom a világot. Mindent magamra fordítok le akkor is, ha másokról írok. Férfihőssel ilyen intim viszonyba még soha nem kerültem. Egyszer elkezdtem írni egy regényt, amelynek férfi főszereplője volt, a feléig el is jutottam, de aztán félretettem, mert csöpögött a hamisságtól. Mintha egy hermafrodita beszélt volna benne…
Ami a szerző munkamódszerét illeti, azt jól jellemzi a kötet egyik legerősebb darabja, az Élők a könyvtárszobában. Ebben a mesélő, aki megrögzött könyvtárlátogató, úgy habarodik bele egy férfiba, bizonyos Tamásba, hogy mindig azoknak a könyveknek a katalóguscéduláin látja a nevét, amiket ő maga is kivesz. „Lassan már csak Tamás miatt mentem a könyvtárba. Vártam, hogy egyszer felbukkan, és akkor talán lesz merszem megszólítani. Úgy éreztem, Tamás az, aki megért, csodás összhang van közöttünk. Értek néha meglepetések is, de csak növelték csodálatomat. Hús nélkül, finoman. Világklasszis szakácskönyv! Tehát Tamás főzni is tud! Ráadásul ő sem eszik húst, rokonlélek! Művelt, széles látókörű ember, akit érdekel a pszichológia (ő is kivette az Emberi játszmákat, ez nagyszerű, tökéletes lesz közöttünk a kommunikáció!) és a macskatartás (ez már túlzás, ezt az embert tényleg nekem teremtették!), el voltam bűvölve” – olvassuk.
Ez, akármilyen hihetetlen, valós történet, tudjuk meg a szerzőtől.
– Biztos voltam benne, hogy nekem ír. Egy idő után egyre izgatottabban kutattam a nyomát. Érdekes nyomozás volt, soha nem derült ki végül, ki lehet ez az ember. A hatására amúgy el is loptam egy könyvet, amelyben ott voltak a jegyzetei, aláhúzásai: a Magasabbra a tetőt, ácsoknak ezt a példányát ma is őrzöm. Sohasem loptam könyvet, de ennek egyszerűen nem tudtam ellenállni.
Az egész történet persze, mondja Karafiáth, akárcsak a többi, nem volt meg ennyire készen és egészben a fejében: világéletében rossz megfigyelő volt, inkább csak morzsák, mozzanatok maradtak meg benne, amelyeket aztán kiegészít gondosan vezetett „magánarchívuma” adataival. Mutatja is: dolgozószobájában külön szekrényt foglalnak el az akkurátusan összegyűjtött és tárolt múltbeli dokumentumok, papírok, éttermi számlák, levelek, újságkivágások.
– A szememre szokták vetni, hogy nagy hazudozó vagyok, ami csak félig igaz – mondja az írónő. – Rengeteg régi sztori kavarog a fejemben, és idővel nem is feltétlenül tudom elválasztani a valósat a továbbgondolttól vagy kitalálttól. Mondjuk, volt honnan örökölnöm: nagyanyám volt a világ legnagyobb hazugja, óriási legendagyártó volt, hatalmas életet kerekített magának három diplomával és egyéb lódításokkal. Csak ő nem megírta, hanem levezette a családban.
„Az aranyhíd döbbenetesen ragyogott a haltetemeken” – olvasható egy másik írásban (Angolnavész idején). Ez önmagában is érdekes kép, hát még úgy, hogy a főhős és egy, a Balatonnál megismert német fiú éppen romantikus éjszakai fürdésre készül a tóban. Ez az irónia jellemezte élesben is a kapcsolatainál? – kérdezzük a szerzőt.
– Dehogyis. Mindig hatalmas drama queen voltam,
már kisiskolás koromban belehaltam a szerelembe,
kivégződtem minden évben ötször. De ez ilyen: az adott szituációban iszonyú tragédiának éljük meg a szerelmi vágyakozást, visszanézve meg már csak röhögünk rajta.
Azért nem mindenen persze: vannak régmúlt érzelmek és történetek, amelyeknek megmarad a súlya. Akad ilyen néhány a kötetben is. Érdemes megkeresni őket.
címlapfotó: Koronczi Endre