Napjaink egyik slágertémája a mesterséges intelligencia. A hírekben, de a közösségi médiában is megjelentek a chatbotoknak a legkülönfélébb kérdésekre adott válaszai, amelyek közül kétségkívül akadt számos vicces és komikus is, ugyanakkor az új platform megjelenése, széles körű elterjedése számos újabb kérdést felvet.
Az egyik legfontosabb és talán legkínzóbb az, hogy mennyiben és milyen formában reprodukálható, vagy akár – urambocsá’ – helyettesíthető mesterséges eszközökkel az emberi intelligencia és a kreativitás. A jelenlegi chatbotok az internetről szerzik az információkat, vagyis azt a tudást használják, amelyet emberek töltöttek föl a világhálóra. Ugyanakkor már most képesek a tudáselemeket válogatni, rendszerezni és ok-okozati sorrendet létrehozni közöttük. Ez persze, meglehet, igazából az idősebb generációk számára jelent újdonságot, a fiatalabbak már beleszülettek a digitális létbe, abba, hogy a számítástechnikai eszközök használata szerves része a mindennapjainknak. A legutóbbi, pandémiás évek végképp azt a benyomást erősítették, hogy életünk jószerivel elképzelhetetlen az infokommunikációs eszközök nélkül.
Újabb kérdés lehet, hogy ez valóban csupán benyomás, illúzió, vagy tényleg nem tudunk digitalizáció nélkül élni? Elképzelhető, hogy maga Neumann János se látta, hogy milyen horderejű és mennyire átfogó folyamatokat indukált azzal, hogy kidolgozta a később róla elnevezett elveket,
amelyek a számítógépek működésének alapsémáit jelentik mind a mai napig (elektronika, bináris számrendszer, aritmetikai egység, központi vezérlés, programozás és adattárolás). Nem beszélve arról, hogy számunkra, laikusok számára a számítástechnika még pár éve is afféle szórakozásnak, egyes tevékenységeket könnyebbé tévő ügymenetnek tűnt, akkor is még csak kevesen láthatták, hogy rohamléptekkel tör ránk az az idő, amikor nemcsak a munkafolyamatoknak, hanem az átlagos hétköznapi tevékenységeknek is megkerülhetetlen része lesz.
Nem véletlen, hogy Ananyo Bhattachayra Neumann Jánosról szóló életrajza (találó alcíme szerint Az ember a jövőből) ekkora népszerűségnek örvend: a Financial Times szerint az év könyve volt 2022-ben, de nálunk is nagy érdeklődés mutatkozik iránta. A Londonban élő tudományos író – nem mellesleg az angol tudományos akadémia, a Royal Society tagja – nem csupán Neumann életét, tudományos pályafutását és korának tudományos miliőjét, illetve társadalmi-politikai-gazdasági viszonyait mutatja be aprólékos pontossággal, hanem részletekbe menően, hitelesen, ugyanakkor a szakzsargont mellőzve, olvasmányosan és érthető nyelvezettel ismerteti azokat a matematikai és kvantummechanikai problémákat is, amelyek Neumannt, valamint tudóstársait foglalkoztatták, illetve amelyek megoldása nagyban alakította az atommagkutatáson és a számítástechnikán keresztül a tudományos-technikai vívmányokon túl a mindennapokat is.
Neumann János egyike volt azoknak a Magyarországról elszármazott, többnyire magyar–zsidó születésű tudósoknak, akiket a két világháború között az Egyesült Államokban marslakókként emlegettek,
ezzel is utalva különleges mivoltukra, amely intellektuális képességeiken túl az olyan, hétköznapi dolgokban is megnyilvánult, mint a magyar akcentusuk, amelyet Neumann kortársához, Lugosi Bélához hasonlóan soha nem vetkőzött le. A szintén magyar–zsidó származású svéd biológus, Klein György szerint Neumann a maga idejében a világ legokosabb embere volt. Különleges képességei már gyerek- és fiatalkorában megmutatkoztak, nemcsak a matematika terén, hanem például abban is, hogy bankigazgató édesapjával – akinek Ferenc József császár nemesi címet és előnevet adományozott – hatéves korában ógörög nyelven tréfálkozott, iskolásként pedig eredetiben olvasta Goethe Faustját.
Nem sokkal azt követően, hogy megszerezte diplomáját a budapesti egyetemen, Neumann bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. Huszonnégy éves korában jelent meg első, nagy érdeklődést kiváltó dolgozata a matematika ellentmondásmentességéről. 1930-tól már a princetoni egyetemen tanított. A tudományos világ legnagyobb nemzetközi központjának akkoriban Németország számított, egészen Hitler hatalomra jutásáig, mikor is a nácizmus elől számos tudós menekült Amerikába – köztük azok a zsenik, akiknek pályafutásához a dualista Magyarország modern oktatási rendszere adta meg a kezdőlökést. Ilyen volt Neumann, vagy barátja és egykori iskolatársa, a későbbi Nobel-díjas Wigner Jenő is.
Mások mellett ők is részt vettek az atombomba kifejlesztésére irányuló amerikai programban, amelyet az ugyancsak „marslakó” Szilárd Leó kezdeményezett Roosevelt elnöknél, azért, hogy az atomfegyver előállításában az Egyesült Államok megelőzze a hitleri Németországot. A történetet jól ismerjük. A Bhattacharya által írott életrajzból az is kiderül, hogyan reagált Neumann, amikor rájött arra, hogy mit készítettek el: „Most hoztunk létre egy olyan szörnyeteget, amely kihatással lesz az egész történelemre, feltéve, hogy egyáltalán lesz még történelem.”
Ugyanakkor Neumann Jánosnak az is meggyőződése volt – miután 1919-ben, még Budapesten kénytelen volt megtapasztalni a proletárdiktatúrát –, hogy a Harmadik Birodalom legyőzését követően a kommunista Szovjetunió jelenti a legnagyobb veszélyt a demokratikus államokra, aminek fenyegetését az atomfegyverekkel lehet ellensúlyozni.
Neumann legjelentősebb, máig legnagyobb hatású felfedezése kétségkívül az általa kidolgozott számítástechnikai elvek, illetve azoknak a gyakorlatba ültetése volt. A szó szoros értelmében nem ő találta ki a számítógépet, de ő vezette be azokat az elvi változtatásokat, amelyek nélkül ma nem olyan lenne a számítástechnika, amilyennek ismerjük. „A régebbi gépek egyetlen nótát fújtak, mint a zenegép. Ezzel szemben az általános célú gép olyan, mint a hangszer” – fogalmazott Dán Klára, Neumann második felesége, maga is a programozás egyik úttörője. (Ananyo Bhattacharya finom eleganciával, a bulvárhangok mellőzésével ír Neumann ugyancsak nem mindennapi magánéletéről és házasságairól.)
Egy másik fontos terület a munkásságában pedig a játékelmélet, amelynek újszerűsége abban rejlett, hogy Neumann felfogása különbözött a korábbi hipotézisektől, amelyek inkább a sakkra épültek, az viszont alapvetően a szabályok alkalmazásáról szólt. „A valóságos élet tele van blöffel, csaló taktikákkal, vagy amikor feltesszük magunknak a kérdést, vajon mit gondol a másik, vagy mit fogok tenni – vélte ezzel szemben Neumann. – Az én elméletemben ilyen játékokról van szó.”
Az életrajzi kötetből kirajzolódik személyiségének kettőssége is: a totalitárius hatalmakkal szemben megalkuvást nem ismerő, harcias Neumann a magánéletben kifejezetten lágyszívű ember volt, igazi filantróp.
Bízott, vagy inkább reménykedett benne, hogy az emberekben végül a legjobb vonások és tulajdonságok keverednek felül, ugyanakkor a történelmi tapasztalatok arra intették, hogy ne higgye mindenek felett állónak az emberek jóságát. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez megint csak olyan dolog, amellyel nap mint nap szembesülünk.
Kiemelt kép forrása: Wikipédia