Sosem hittem volna, hogy ilyen könnyedén megírt, közérthető szöveget fogok egyszer olvasni a véletlenszerű gráfok elméletének születéséről. Vagy, hogy egyáltalán szeretnék majd az ilyesmiben elmerülni. Azt pedig szintén nem gondoltam volna, hogy Barabási Albert-László nemcsak a Stanley Milgramhoz hasonló kutatókkal köti majd össze az elméletet, de például Karinthy Frigyes egy kevésbé ismert elbeszéléskötetével is.
A Minden másképpen van egyik novellája a Láncszemek, amely szerint legfeljebb öt személyen keresztül össze lehet kötni bárkit bárkivel. Mondjuk, irodalmi hősét a Ford gyári munkásával. Vagy egy Nobel-díjassal. Jól ismert elképzelés mára, magunkat is szívesen kötjük néhány kézfogáson keresztül például Erzsébet királynéhoz vagy David Attenborough-hoz.
Hasonló logika mentén álmodott Tim Berners-Lee is 1980-ban a Föld összes gépének összekötéséről, egyetlen globális információs térről. Mostanra mindez megvalósult, még sokkal komolyabb mértékben is, mint azt pár évtizede gondolni merték volna. A hálózatkutatás fontossága a közösségi média korában teljesen egyértelmű lehet mindenki számára. Ezt alapozta meg Barabási Albert-László 2002-ben angolul, majd egy évre rá magyar fordításban megjelent kötete, a Behálózva.
A mostani, új kiadás már a koronavírus-járvány kitörésére is emlékeztet, és hogy mennyire nélkülözhetetlen ez esetben is a hálózatkutatás.
A tengernyi változás miatt szórakoztató is olvasni a kötet meghaladott részeit. Mondjuk, ezeket: „Első célunk az volt, hogy elkészítsük a háló térképét, lényegében az összes weboldal és az őket összekapcsoló linkek leltárát. Egy ilyen térkép valóban páratlan értékű információt foglalna magában. (…) A mi egyetemünk címtartománya, az nd.edu domén azonban csak parányi részét képezi a World Wide Webnek. 1999-ben az egész web legalább 3000-szer akkora volt.”
Az exponenciális növekedésről persze számot ad Barabási, mostanra pedig már az elképzelés is különös, hogy az internet méretét próbálja valaki meghatározni. De lehet, érdemesebb inkább onnan nézni az egészet: alig két évtized alatt annyit változott a világ, hogy bele sem igen gondolunk, honnan indultunk. Vagy akár csak abba, hogy konkrétabbak legyünk:
ha kicsivel korábban élünk, már rég elfeledtük volna számtalan egykori iskolástársunkat, kollégánkat. Most meg napi szinten kapcsolatban lehetünk, értesülhetünk házasságukról, gyerekeik születéséről.
„A szociológusok becslése alapján név szerint ismerünk kétszáz és ötezer közötti számú embert”, olvassuk Barabásinál. Húsz évvel később pedig maximum ötezer ismerőst jelölhetünk vissza Facebook-profilunkon. Találkozhattunk is többeknél a jelzéssel: beteltek a helyek, nem tudnak többeket visszaigazolni. A kutatások pedig most már arra irányulhatnak, hány embert ismerünk valóban azok közül, akik papíron egyenesen a barátaink. (Legalábbis a Facebook szóhasználata szerint.)
Csak néhány kattintás, és láthatjuk is, hogy mondjuk Barabásinak jelenleg 4910 van. Harmincnégy közös ismerős, jelzi a Facebook. Csakhogy ezek között van, mondjuk, a Bárka folyóirat. Akadnak kollégák, akikkel naponta találkozom. Közszereplők, akikről tudom, kicsodák, de valójában nem beszélgettünk sosem. És olyanok is, akikkel leveleztünk ugyan, de az utcán nem ismernénk fel egymást. Ha szeretnék elérhetőséget kérni Barabásihoz, tudhatom, kinek lenne érdemes írnom, és ki az, aki valószínűleg nem is tudná megadni.
És már megint a gráfoknál vagyunk: ismerőseinknél (csúcsok) és összeköttetéseinknél (élek). Mindaz, amit mondjuk Erdős Pál és Rényi Alfréd is kutatott, íme, a mindennapjaink részét jelenti.
Közben persze szentül hisszük, hogy bizonyos matematikai készségekre az érettségi óta nem volt szükségünk. Ahogy hittem én is, hogy az említett tudósok munkásságából igen nehezen tudnék bármit megérteni. Gyanakszom is, ahogy olvasom a Behálózva című kötetet. Az említett tudósok még úgy hihették, hogy a gráf, ha kellőképp összetett, valószínűleg véletlenszerű is. Valójában mégis csak szabályszerű, csak épp nem könnyen megfejthető?
Napjaink olvasója pedig úgy lehet vele: ha túl könnyen megfejthető, biztos mégsem eléggé összetett. Akkor talán valaki leegyszerűsítette. Pedig mégis csak érdemes lenne hinni benne: a tudomány lehet érthető és használható is, és nem érdemes rögtön az elején lemondanunk arról, hogy valamikor a számunkra is hozzáférhető lesz ez a tudás.
