A világirodalom történetét is átírhatja, ha a jövőben szélesebb körben elismerik Enhéduanna akkád hercegnő történetét, munkásságát. Az i. e. 2286 körül született, és a mai Irak területén élt főpapnő ugyanis a legelső név szerint ismert szerző lehet, amennyiben történetének hitelessége minden kétséget kizáróan bebizonyosodik.
A New Yorker magazin számolt be november közepén egy hosszú cikkben arról a küzdelemről, amely Enhéduanna művészetének feltárására vonatkozik. Ur városának sumér nyelvű költője az ún. Inanna-himnuszokat hagyta hátra, ezeket jó néhány évtizeddel ezelőtt fedezték fel. Mi történt azóta?
Enhéduanna elismerése nemcsak történeti szempontból, önmagáért izgalmas. Az első ismert szerző valóban nő lenne?
Ez némiképp más megvilágításba helyezné a világirodalom történetét, melyben évezredeken keresztül, egészen a legutóbbi időkig háttérbe szorultak a nők. Az időszámításunk előtti évezredek írói, költői, filozófusai közül is alig tudunk említeni az egy szem Szapphón kívül. (Akinek ráadásul életműve töredékes formában maradt ránk.) Mindezt annak ellenére, hogy matriarchátus létezett a történelem során nem egyszer, és biztosak lehetünk benne, hogy voltak női alkotók évezredekkel ezelőtt is. Más kérdés, hogy a nyugati központú gondolkodás eleve megnehezíti, hogy földi kultúránkat a maga teljességében szemléljük.
Ahogy a New Yorker említi, nagyjából 4300 évvel ezelőtt egy szobrász fehér mészkőkorongba véste egy templomi szertartást vezető nő képét. A lemez hátoldalán a papnőt Sarrukín király lányaként, Enhéduannaként azonosították. Szerzőként való elismerését ugyanakkor nehezíti, hogy a Dél-Mezopotámiában született akkori szövegek névtelenek maradtak. A következő, agyagtáblán fennmaradt vers viszont erősen azt sugallja, hogy tőle származik: „Elfoglaltam helyemet a szentélylakásban, / főpapnő voltam, én, Enhéduanna.” Amennyiben valóban a főpapnőtől származnak e sorok, ő jelenti a szerzőség, a retorika, illetve az önéletírás kezdetét is. Ami márpedig rendkívüli lenne, hiszen E
Enhéduanna ezerötszáz évvel előzi Homéroszt, ezerhétszázzal Szapphót, és kétezerrel a retorikai hagyomány megteremtőjeként számontartott Arisztotelészt.
Enhéduanna apja, Sarrukín király volt az, aki egyesítette Mezopotámia városállamait, hogy ezzel létrejöjjön a történelem első ismert birodalma. Míg ő az északi Akkád városból uralkodott, addig lányát kinevezte Ur városában a holdisten templomának főpapnőjévé. A pozíció, ahogy a New Yorker is rávilágít, külsőségeiben vallási lényegűnek hatott, de erőteljesen politikai volt. Sarrukín halála után aztán a lázongások szétverték a birodalmat, Enhéduannát is elűzték a templomából. Erről is maradtak fenn számunkra szövegek: „Rossz hírű házzá változtatta a templomot. / Kényszerítve magát, mintha egyenrangú lenne, vágyában hozzám merészkedett.”
Végül a főpapnő a szerelem, a szex és a háború istennőjéhez, Inannához fohászkodott, hogy térjen vissza az általa ismert jó világ. Enhéduanna ráadásul az írás nehézségét a szülés fájdalmaihoz hasonlította, ezáltal pedig kifejezetten öntudatos, az írás művészetjellegével tisztában lévő szerzőnek bizonyult. Enhéduanna unokaöccse aztán végül leverte a lázadást, és visszaállította a főpapnőt pozíciójába. A versek szerzője ezt a sikert Inanna közbenjárásának tudta be. A Felmagasztalás című szöveg mellett a Himnusz Inannához, továbbá az Inanna és Ebi maradtak ránk, ezeket egyaránt a főpapnőhöz kötik. A Yale kutatói, William Halo és J. J. A. van Dijk szerint ezek a mezopotámiai teológia fő darabjainak tekinthetők.
Enhéduanna művei ráadásul egyesítik is a térség egyes kultuszait, istenségeit, így a szerző alakja afféle főteológusként is értelmezhető.
Az ősi Mezopotámiában Enhéduanna munkáit ünnepelték, évszázadokon keresztül tanították is, az Inanna felmagasztalásából pedig közel száz példány maradt fenn. XX. századi felfedezésük óta viszont többen is vitatták eredetiségüket, illetve azt, hogy valóban a főpapnő írta ezeket. A szkeptikus hangok szerint az, hogy egy női szerzővel indult volna a világirodalom, ráadásul kétezer évvel Görögország aranykora előtt, egyszerűen túl szépen hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. A New York-i Morgan Könyvtár és Múzeumban erre a télre tervezett kiállítás, az „Ő Aki Írt: Enhéduanna és a Nők Mezopotámiában” viszont a főpapnő érdemeiről igyekszik szólni. Sidney Babcock kurátor úgy nyilatkozott: „Kérdezz meg bárkit, és azt fogja mondani, az első szerző Hérodotosz vagy valamelyik másik férfi volt. Mindig meglepett ez a dolog. Soha, senki nem áll elő vele.”
Eközben a brit tudós, W. G. Lambert szerint akár egy szellemíró közbeiktatása is elképzelhető, és a papnő szövegei közül legalább egyet biztosan egy írnok jegyezhetett le. Lambert 2001-ben azt írta, az ősi szövegekre adott érzelmi reakciónk nem feltétlenül a legjobb kritériuma az ítéletalkotásnak. Mások azon az alapon kérdőjelezik meg szerzőségét, hogy a legkorábbról fennmaradt szövegforrásokat a halála után ötszáz évvel számítjuk, és azokat akkori diákok, az edubba tanulói másolták. Ráadásul ezek helyenként a főpapnőnél későbbi szókinccsel, helynevekkel is dolgoznak, amelyek ugyanakkor lehettek egyszerű változtatások is.
„Egyes szám első személyben beszél, de ez még nem jelenti azt, hogy ő lenne a szerző”, mondta a New Yorker szerzőjének a Johns Hopkins Egyetem assziriológusa, Paul Delnero is,
aki szerint elképzelhető, hogy csupán későbbi írók kultikus hőse volt Enhéduanna, akinek a nevében írtak, hogy ezzel is tekintélyt parancsoljanak a szövegeknek. A Yale assziriológusa, Benjamin Foster viszont azt nem érti, miért tekintettek volna hátrafelé a későbbi írástudók, szerzővé téve Enheduannát, ha mégsem ő volt az. Miért választották volna épp őt a számos főpapnő közül? Foster szerint tendenciává lett a területén, miszerint a bölcsesség jeleként kezelik, ha valaki nem hisz az ősi szövegek eredetiségében.
Pedig, Foster úgy látja, több bizonyítékunk van Enhéduanna szerzőségére, mint bárki máséra az ősi Mezopotámiából. Az akkád főpapnő elismerése egyben összefügg a feminizmushoz való viszonyulás alakulásával is. A hetvenes évek második hullámos feminizmusa idején a tendencia jobban megfigyelhető volt, később pedig a szkepszis felerősödését is többen magyarázták a modern tudományosság vélt patriarchális jellegével.
Kiemelt kép: Getty Images
