Lopás ellen beépített átkok és láncok – így védték a kódexeket a középkorban

A túlvilági erőkre vagy a fizikára támaszkodnál, ha a könyveid védelméről lenne szó? Gutenberg találmányáig a könyvek a kiváltságosok tulajdonának számítottak – nagy pénzbeli és eszmei értékkel. Nézzük, mit tettek a középkorban, hogy ezeket megvédjék!

A könyvnyomtatás feltalálása előtt egészen más értékkel bírtak a könyvek, amelyeket évek munkájával, kézzel másoltak. Arról már nem is beszélve, hogy a nemes anyagokból készült, díszes borítók mellett az oldalakon található illusztrációk és iniciálék is értékesek voltak: művészi értékükön túl a felhasznált anyagok: az arany, az ezüst vagy a drágakövek miatt is. „A feljegyzések szerint a XV. században egyetlen eladott kódexből egy gyönyörű villát lehetett vásárolni.” – ahogy azt Zsupán Edina, az Országos Széchenyi Könyvtár tudományos kutatója, a könyvtár Corvina-kiállításának kurátora a tárlat kapcsán elmondta.

Ezeket figyelembe véve érthető, hogy miért próbálták megóvni a köteteket minden lehetséges fizikai – és metafizikai eszközzel. Utóbbiak talán azokhoz a versikékhez hasonlíthatóak, amiket gyerekkorunkban az emlékkönyveink vagy könyveink elejébe véstünk:

„Ez a kötet XY tulajdona, aki ellopja szöges deszkán csúszik majd a pokolba!”

Meglepő módon még a megfogalmazásuk sem annyira eltérő. A kötetek tulajdonosai, illetve készítői a könyvek elejére vagy végére biggyesztettek egy drámai hangvételű versikét, ami mindenféle szörnyűséggel fenyegette a tolvajt vagy a könyv megrongálóját. A beígért büntetések változatosak voltak a kiátkozástól a kínhalálig terjedtek olyan színes részletekkel kiegészítve, mint hogy az illetőt egy démon kardja hasítja ketté, kiszúrja a szemét, vagy „örökké ég a pokol kénköves tüzében”.

A középkori könyves átkok annyira megbabonázták Marc Drogint, hogy 1983-ban egy külön kötetet is szentelt a témának. „Gyakran egyedül ezek az átkok védték a könyveket. Szerencse, hogy ez egy olyan korban történt, amikor az emberek még hittek a szavak erejében. Komolyan vették, hogyha kitépnek egy lapot, kínok közt haláloznak majd el. Vagy legalábbis nem akarták megkockáztatni” – vázolta a versek működését az Anathema! Medieval Scribes and the History of Book Curses című kötet szerzője. Az eredetileg képregények rajzolásával és névjegykártyák tervezésével foglalkozó szerző egy gótikus betűkről szóló kurzuson találkozott a középkori kalligráfia ezen gyöngyszemeivel, amelyek azonnal elvarázsolták. Már az első kutatása közben talált egy rövid kis könyves átkot, majd egyre több ilyenre bukkant elrejtve például a 19. századi könyvek lábjegyzeteiben, de talált ősi görög vagy a babiloni könyvtárból származókat is egészen a reneszánszig bezárólag.

Ezekkel korábban a forrásokat kutató történészek is találkoztak, az ő szemükben azonban csak jelentéktelen érdekességek voltak. Droginnak ezzel szemben azt bizonyították, hogy milyen értékesek voltak ezek a dokumentumok a középkori írástudók és tudósok számára azokban az időkben, amikor a legrangosabb intézmények könyvtárai is mindössze néhány tucat könyvvel büszkélkedhettek.

Az egyik legegyszerűbb átok a kiátkozás, az anatéma. Drogin erre számos rövid és könnyen használható példát talált: “Si quis furetur, / Anathematis ense necetur.” (Sújtson le a kiátkozás kardja arra, aki eltulajdonítja ezt a könyvet!)

Ha egy kódexíró tényleg komolyra akarta fordítani a fenyegetéseit, akkor a legfelsőbb hatalomhoz fordult: anatéma-maranata – „Jöjj, Uram!” fordulattal adva nyomatékot a sima kiátkozásnak.

A szakértő szerint a legjobb átkok azok, amelyek részletekbe menő, aprólékos leírást adnak a lehetséges következményekről. Minél kreatívabb volt a kódex írója, annál pontosabban ecsetelte, milyen szenvedésekben lesz része a tolvajnak. „Bárki, aki eltulajdonítja ezt a könyvet halálnak halálával haljon, süttessék meg serpenyőben, vegyen rajta erőt a nyavaja és gyűrje le a láz, töressék kerékbe és akasztassék fel. Ámen!”

Vagy egy másik szemléletes példa: „Mindazoknak, akik ellopják, avagy kölcsönveszik, de nem származtatják vissza ezt a könyvet a tulajdonosának – váljon kígyóvá a kezükben és marja meg őket. Minden tagját sújtsa bénulás. Sínylődjön kínok közepette, míg kegyelemért kiáltozik és ne érjenek véget kínjai míg csak a végítélet rá nem köszönt!”

„Könyvmolyok rágják ki a bensőségeit emlékeztetőül a soha el nem pusztuló Féregre és amikoron a végső büntetés eljövend, a Pokol lángjai emésszék mindörökre.”

Drogin több tucat ilyen átkot gyűjtött össze könyvében, sőt, egy végül meg nem valósult második részhez is elkezdte a kutatást. A saját példányában egy egész zacskó régi iktatólap található, tele ezekkel a könyvvédő-átokokkal. Kutatásai során ismétlésekre is bukkant.

Úgy tűnik, nem minden kódexíró volt elég fantáziadús saját fenyegetés írásához. Az egyik, közkedvelt formula például ez volt: „bárki, aki ellopja vagy elidegeníti ezt a könyvet, avagy megrongálja, vágassék le az egyház testéről és tekintessék átkozottnak.”

Emellett fontosnak tartották azt is, hogy tájékoztassák a felsőbb hatalmakat a jogszerű tulajdonoscseréről. 1327-ben az exeteri püspök jegyeztette fel egy újonnan beszerzett kötetébe az eredeti könyvvédő figyelmeztetés alá: „Én, John, Exeter püspöke, nem loptam ezt a könyvet, hanem törvényesen szereztem!” Külön nyomatékot ad a gyakorlatnak, hogy egy magasrangú egyházi személy is ilyen nagy hangsúlyt fektetett rá.

Láncok

Természetesen előfordulhattak olyan tolvajok is, akiket a túlvilági fenyegetések nem tartottak távol, vagy akik el sem tudták olvasni a fenti sorokat – hiszen már az írni-olvasni tudás is kiváltság volt bizonyos korokban. Ellenük jóval kézzelfoghatóbb technikákat dolgoztak ki a könyvtárosok és könyvtulajdonosok.

Az egyik a könyvek leláncolása volt (hasonlóan a Dr. Strange-filmekben látottakhoz.). Ilyenkor egész egyszerűen rögzítették a köteteket a polcokhoz vagy egy padhoz, asztalhoz. A láncokat a könyvek sarkához vagy borítójához rögzítették, és olyan hosszúságúra hagyták, ami lehetővé tette, hogy levegyék a polcról és olvassák a könyvet, azt azonban megakadályozta, hogy kivigyék a könyvtárból. A láncokhoz csak a könyvtárosnak volt kulcsa. A könyvek ekkoriban a gerincükkel befelé sorakoztak a polcokon, mert így nem kellett őket forgatni, csak húzták őket a helyükről, kinyitották és lehetett is olvasni, nem csavarodott meg a lánc.

A könyvnyomtatás elterjedésével, az 1800-as évekre ez a gyakorlat is kiment a divatból, azonban néhány helyen ma is látogathatók ilyen „láncos könyvtárak”.

A legnagyobb, fennmaradt intézmény az 1611-ben alapított Herefordi Székesegyház Könyvtára. A legrégibb kötete a 780-ra datált Hereford Gospels. Az Egyesült Királyságban meglehetősen jól állnak ezzel a könyvtártípussal. Találunk ilyet a Wells-i Székesegyházban vagy Granthamban, a Francis Trigge Chained Library-t, mely 1598-as alapításával Anglia első közkönyvtára volt. A katalógusában szereplő 356 kötetből 80-at még mindig láncok őriznek. Guildfordban a Royal Grammar School régi épületében is rejtőznek láncos könyvek, ahogy Wimborne Minsterben is, ami Anglia második legnagyobb ilyen gyűjteménye a maga közel 150 láncon függő példányával.

A kontinensen például az olaszországi Cesenában találhatunk hasonlót. Az 1454-ben alapított Biblioteca Malatestiana egy korábbi ferencesrendi kolostor könyvtára volt. Itt a ferde íróasztalokhoz rögzítették az olvasmányokat. A “Librije” a holland Zutphen városában található St. Walburgis templomában. A 11. században alapított templom a 16. században kapott könyvtárat, épületeik külső és belső kialakítása jórészt változatlanul vészelte át az évszázadokat.

Könyves ládák/szekrények

A láncos könyvtáraknak létezett egy hordozható, gazdaságosabb verziója azoknak, akik nem engedhettek meg magadnak egy teljes könyvtárat. Egy szekrény, amihez szintén hozzáláncolták a köteteket. Az egyik legismertebb példája a 17. századi „Gorton Chest”, amit a Chetham Könyvtárban tartanak. Az bútordarab 68 kötet tárolására alkalmas, 1658-ban készült, és Humphrey Chetham hagyatékából vásárolták meg. A könyvek tárolására készült szekrények elterjedtek voltak a középkorban, a legtöbbjük azonban nem volt felszerelve láncokkal.

A fennmaradt példányokból arra következtethetünk, hogy a legtöbb ilyen szekrény fából készült, de gyakran megerősítették a falait, és egy – vagy akár több – zárral is ellátták.

A Merton College könyvtárában található, 14. századból származó példány is ilyen. A zárak mellett a tolvajok ellen az is használt, hogy egy ilyen szekrény túl nagy és nehéz volt ahhoz, hogy elmozdítsák, és magukkal vigyék a hozzáláncolt könyvekkel együtt. Ezek voltak a mai páncélszekrények előfutárai.

Íme néhány könyv, amikkel visszarepülhetsz a középkorba:

Kiemelt kép: Wikipédia