A magyar költészet napja alkalmából azokon a versesköteteken tekintettünk végig, amelyek az elmúlt hat évben a Libri irodalmi díjak jelöltjei közé kerültek. | ELSŐ RÉSZ
2016
Ellentmondásos Rakovszky Zsuzsa helyzete. Bár négy évtizede folyamatosan jelen van, költészete mégis méltatlanul sokak számára szorul ma is a perifériára. Ha válogatott verseit olvasnánk, hogy átfogó képet kapjunk költészetéből, a 2006-os Visszaút az időben, illetve a 2020-as Állapotváltozások is a mi kötetünk lehet. A kettő között jelent meg a 2015-ös Fortepan, amit viszont nem csupán jelöltek, de el is nyerte vele a Libri irodalmi díjat. A fotógyűjteményes oldalról elnevezett kötet fontos hagyományhoz nyúl, amikor jellegzetes képek, kimerevített pillanatok köré szervezi költeményeit. Közben a Rakovszky-hagyományhoz is kötve őket, sötét és világos, emlékezet és jelenvalóság ellentétei mentén kutatva mindazt, ami menthető.
A kommunista/szocialista korszak emlékeiről átérezhetően, mégsem giccsel-nosztalgiával szólva. A változás elkerülhetetlennek, sorsszerűnek tűnik fel, a kérdés pedig már csak az, hogy észrevesszük-e egyáltalán mindazt, ami elvész: „A múlt idegen ország. A jelen / szokásain ámulhat, vagy nevethet / a korszakok alól kihantolt leleten: / mi minden tűnt egykor természetesnek. / Ki tudja, hogy mikor lett idegen, / mi meghitt volt: akkor észre se vetted, / és csak utólag visszanézve látod / kezdődő jeleit a változásnak.” Az elmúlt évtizedek átalakulásainak nagyszerű krónikása Rakovszky, sosem késő megismerkedni a költészetével!
2017
Az olvasó álmosan ül kávéja mellett, és egyre csak várja, hogy a költő végre igazán szíven találja. Sajátos, hogy erre ilyen tökéletesen képes Varró Dániel, miközben épp hogy a hétköznapok csip-csup dolgain keresztül mesél az élet nagyszerűségéről, felemelő vagy olykor bosszantó dolgairól. Mikszáth Kálmántól szereti Varró idézni, amit egy olvasójának válaszolt. Felrótta ugyanis egy asszony a Beszterce ostroma írójának, hogy amiket jegyez, azok nem rázzák meg az ember lelkét. Mire Mikszáth: „Drága hölgyem! Állítottam én azt valaha, hogy a kegyed lelkét akarom rázogatni?”
De hát mégis csak sikerül Varrónak rázogatni, mondjuk, az Őszikében: „ősz van és úgy köhöget most bennem a halk idegesség / mint telefonban a csönd ha a szót te se én se tereljük / járkálás föl-alá teafőzés fűteni kell és / nyugtalanul kavarognak a szűk fasorokban a költők.” Máskor épp megnevettet, amint a Boci, boci, tarkát írja meg rimbaud-sra, villonosra és kassákosra, esetleg sírva vigadunk, mikor a feleséghez írott szívhez szóló, közben rögtön szabadkozó vagy önleleplező sorokat olvassuk: „gyere, babám, dédelgess, / nincs ma este BL-meccs.”
Izgalmas látni, ahogy Térey János után vele együtt induló költőtársa, Peer Krisztián is régi versei felújításába fogott. Nem újraírásba, az nem lenne pontos kifejezés. Az alkotói szándék szerint a versek ugyanazok maradnak, csak mindazzal a tudással és hozzáértéssel nyúl már az egykori alapanyaghoz, amit az eltelt évtizedekben felhalmozott. Térey így magyarázta ezt az 1991-es Szétszóratás másfél évtizeddel későbbi újraírása kapcsán:
„gyakran – magát a címet is beleértve – egyetlen szó sem maradt a helyén, máskor egyetlen kifejezésen sem kellett változtatnom. Meggyőződésem szerint ezek a mostani szövegek akkor is azonosak az »eredetijükkel«, ha egyáltalán nincs közös felületük. Mindössze annyi történt, hogy – legjobb szándékom szerint – elvégeztem az utolsó simításokat e tizennyolc-húsz éves fejjel elkezdett írásokon.” A régi-új művek nemcsak 2011-ben kerültek kötetbe, ott voltak a 2016-os verses életműkiadásban, az Őszi hadjáratban is. Tragikus belegondolni, hogy bár még az életmű fele hátra lehetett volna, ezt követően verseskötetből már csak a posztumusz Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba érkezett.
Az Őszi hadjárat így valóban szinte a teljes életművet veszi végig. Honnan hová jutott el az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb költője? Jó elmerülni ezekben az olykor játékos, máskor kifejezetten komor, még a természetbe elvonulva is politikai, s a politizálva is a természet friss levegőjét behozó versekbe. Menedéket találni a Térey-munkásságában. A költői életmű közepe táján, de életének már túl a felén született az emblematikus Semmi jónak elrontója: „Béke lesz. A legsilányabb, bármi-áron-béke. / Örök, mint a luftballon. / (…) Az Örs előtt egy másodpercre / mindig kialszik a metróbeli fény. / A mi kohónknak csak a magja ont hőt, / nem ragyog a felszínén.” A legapróbb megfigyelésekkel is a nagy egészet gazdagítva: ezt tudta tökéletesen Térey.
2018
A nagy visszatérés, amely másfél évtizeddel később egészen új vágányra terelte Peer Krisztián költészetét. A kilencvenes években is abszolút felismerhető volt a hangja, de mintha most talált volna teljesen magára. A 42-ben ott van minden, amiért az utóbbi évek Peer-köteteit szeretni lehet: lefegyverző, sokszor már kellemetlen őszinteség, kegyetlen személyesség, önirónia. De hogyan máshogy is lehetne írni tragikusan korán elvesztett társunkról? Bűntudat keveredik itt a túlélő fanyar humorával, az élettel való számvetés közben pedig óhatatlanul előkerül az újrakezdés lehetősége. Ahogy a magánéletben, úgy ezzel a kötettel Peer munkásságában is.
Nagyobbat nem is tévedhetett volna az, aki szerint Parti Nagy Lajost az utóbbi években nem írt semmi emlékezeteset. Tökéletes ellenpélda erre a Létbüfé is a maga „őszológiai gyakorlataival”. Persze, érdemes meglátnunk azt is: a politikai indíttatású kritika sem meri félresöpörni Parti Nagy korszakalkotó jelentőségű, költőgenerációk sokaságára ható pályáját. Márpedig ennek a pályának nagyszerű folytatása lett a Létbüfé, verstörmelékeivel elérve, hogy a kötetből ne is igyekezzünk válogatni, elvesszünk benne teljesen. Valóban a lírai főmű lenne, ahogy a költő egyes helyeken utalgatott rá?
Nehéz erre választ adni, de annyi biztos, hogy tökéletesen illeszkedik eddigi munkásságába, gyakorlatilag a saját, jól bevett írói gyakorlatát helyezi be ebbe a sajátos kötetformába. „Mit kifacsartam kifacsar már / hűvös van könnyű otthonos / citromlámpánál őszi barbár / e kórterreise zárlatos / sötétjében szikrázgatok / ki ül és áll és abbahagy / s bár még szöszölne véle / összeszikkad a lomha agy / s ha nincs is jobb ha vége” – zárul a kötet, mi pedig már nyúlnánk is a folytatásért, mert itt nem lehet vége, miközben tudjuk, hogy legtöbbször ilyen váratlanul marad abba minden. De mi majd újra felvesszük a fonalat.
Ha versekről van szó, akkor úgy tűnik, a Libri irodalmi díj esetében kifejezetten jól indulnak a gyűjteményes kiadások. Térey János kötete után ilyen volt Tolnai Ottó könyve, a Nem könnyű is. Ami, igaz, nem a teljes életművet foglalta keretbe, „csak” másfél évtized költészetét. Milyen is Tolnai? Ahogy az utóbbi évek Szeméremékszerek-regényei is mutatják, világteremtő alkotó. Pontosabban: fogja a létező világunkat, és azt varázsolja végtelenül tolnaisra.
Pátosz helyett karfiollal, borzhájjal, meg a palicsi állatkert összes különös teremtményével. Magunkra ismerünk az újvidéki tájakon is, bár ez a találkozás sokszor a legkevésbé sem kellemes. „Ami őt illeti, számára a költészeten, pontosabban a költészet teherbírásával való kísérletezésen kívül valóban nem adódott más kiút. Mert a költészet Tolnainál mindig kísérleti költészet, mely nem teremt eszköztárat, hanem önmagában célos, nem lezár, hanem újabb közelítések számára nyit teret, minden szála újra felvehető, minden irányban tovább szőhető, nem patchwork tehát, hanem szerves forma, formátlan terjeszkedés” – ahogy a Nem könnyűről az Élet és Irodalomban Szajbély Mihály írta.
