A költészet napja alkalmából beszélgettünk Markó Béla író-költő-szerkesztővel, A haza milyen? című kötet szerzőjével József Attiláról, Márai Sándorról és a magyar költészet hagyományairól. Interjú.

Nemcsak József Attila, de Márai Sándor születésnapját is köszönthetjük a magyar költészet napján. A tavalyi Debreceni Költészeti Fesztiválon róla, illetve Halotti beszédéről is beszélgetett Kun Árpád és Kulcsár-Szabó Zoltán. Talán nem túlzás a magyarság egyik legnagyobb versének nevezni. Mit jelent önnek?

Szerencsére József Attila végigkísérte a kamaszkorunkat. Ezzel szemben Márai Sándor, sajnos, csak nagyon későn, a hetvenes évek végén került be ismét a köztudatba, nemcsak nálunk, Erdélyben, hanem Magyarországon is. A Halotti beszéd már-már szamizdatként terjedt, keserű pátoszát máig egyedülállónak tartom még az egyébként mindig érzelmes Márai-életműben is. De összességében

Márai valamiféle életpélda lehetne mindannyiunknak, akik a magyar nyelven belül és az államhatárokon kívül létezünk.

Micsoda különös eltökéltség kellett ahhoz, hogy majdnem félévszázados, életfogytig tartó emigrációban, előbb Európában, aztán már Amerikában valaki egymás után írja magyarul a remekműveket, prózát, esszét, naplót és néha verset is, abban a tudatban, hogy talán nemcsak saját művei merülnek feledésbe, hanem pusztul már a széleken maga a nyelv is.

1980-ban felkértek, hogy írjam meg a romániai magyar tizenkettedikes diákok számára a huszadik századi magyar irodalom tankönyvét. Huszonkilenc éves voltam, belevágtam. Aztán olyasmiket kellett sikerként megélnem, hogy hosszú vita után bekerülhetett például a tankönyvbe Márai Sándor drámájáról, A kassai polgárokról is nyolc sor. Ahogy mondom: nyolc sor. Nekem ma is ez jut eszembe legelőször Márairól.

Az utóbbi évek Markó-kötetei mintha erősen őriznék magukon a hatását.

Hogy ott van a verseimben a hatása? Persze. Hatott rám az a különös szenvedély, amely egyúttal az illúziókkal való leszámolás is. Pusztul a nyelvünk körös-körül, mondja Márai, és közben ezen a nyelven ír folyamatosan. Valamilyen sorsközösség ez velünk, erdélyiekkel is, akik nem emigráltunk ugyan, mégis a határokon kívül élünk. De ma már tudom, hogy a pátosz mellé kell az irónia is. És inkább öniróniára lenne szükségünk, mint önsajnálatra, abból túl sok volt az elmúlt száz évben. Azt a tankönyvet egyébként három év múlva betiltották, igazság szerint nem Márai Sándor, hanem Illyés Gyula miatt.

Forrás: nullahategy.hu

Melyik klasszikus és kortárs verset említené egyébként, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a haza milyen?

A klasszikusok szinte mindent elmondtak a hazáról, amit tudnunk kellene. A baj az, hogy nem szoktuk végigolvasni ezeket a verseket. Sem Berzsenyit, sem Vörösmartyt, de még Kölcsey Himnuszának is csak az első strófájára szoktunk emlékezni. A haza hiánya nem újkeletű a magyar költőknél. Ady Endre folyton erről ír, és az imént emlegetett József Attila is.

Én a szó szoros értelmében úgy éltem le az életemet, hogy egy-két kivételes pillanattól eltekintve még használni sem használtam azt a szót, hogy haza. Nem volt igazi hazánk.

Balla Zsófia próbálta ezt a hiányt feloldani úgy, hogy azt írta: „Ahogyan élek, az a hazám.” Számomra eddig talán ez a legmegnyugtatóbb válasz arra a kérdésre, hogy a haza milyen, de valójában ez sem elég. Az sem, amit Tamási Áron írt valamikor, hogy: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A legszebb és legszörnyűbb verset pedig a hazáról Radnóti Miklós írta: Nem tudhatom. Szép, mert minden sora, minden részlete, minden képe a miénk, és szörnyű, mert a vers végén ott van a dátum: 1944. A hazáról azok a költők beszélnek a leghitelesebben, akiknek valamiért hiányzik a haza, Dsida Jenő a Psalmus Hungaricusban vagy Székely János A vesztesekben.

Legutóbbi kötetének címadó darabja, A haza milyen? a világ felfedezésével azonosította a haza belakását. Egyre csak nyújtózunk minden irányba, majd egyszer csak megtorpanunk. Onnantól pedig fokozatosan szorulunk vissza, „ugyanaz az öröm, ugyanaz az ágy, ugyanaz a várakozás”, végül már minden idegen, ismeretlen. De miért ne süllyedjünk a József Attila-i depresszióba, ha tudjuk, hogy szükségszerűen a tragikus vég felé tartunk?

Ez a vers tényleg arról szól látszólag, hogy hiábavaló minden, hiszen visszaérkezünk oda, ahonnan elindultunk. Akkor meg mire volt jó ez a hosszú-hosszú utazás? Miért kellett meglátnunk Párizst, New Yorkot vagy a kínai Nagy Falat, ha úgyis egykori városunkba, utcánkba, házunkba térünk vissza? Hát nem így van! A haza végül is mi vagyunk. Ha változunk, változik a haza is. Amíg terjeszkedünk, amíg magunkévá tesszük a világ egy részét, nemcsak mi látjuk a világot, hanem a világ is lát minket. A tragikus véggel is ez a helyzet, az is csak részleges lesz, mert közben már sok mindenen rajta maradt az ujjlenyomatunk.

József Attilának egyébként megírták az elképzelt, időskori verseit is a Már nem sajog című kötet szerzői. Milyenek lettek volna ezek a versek ön szerint, ha életben marad?

Nem tudom, milyenek lettek volna József Attila későbbi versei, ha életben marad. De azt tudni vélem, hogy mindenképpen másak lettek volna azok a versei, amelyeket addig írt. A tragikus halál visszavetül mindenre, másképpen olvassuk a Mamát, az Ódát, az Eszméletet, a Hazámat, minden egyes versét. Hogy ez nem így van? Dehogynem.

Ma már tudom, valami módon mégis igaz, amivel egyetemista korunkban tréfálkoztunk, hogy a vers három részből áll, a szövegből, a címből és a szerző nevéből.

Igen, nincs mit tenni, a kontextus is hozzátartozik a textushoz. Mennyi mindenbe belehalhatott volna később József Attila, ha nem hal meg 1938-ban: nácizmus, második világháború, bolsevizmus. De ha mégsem, talán egy idős József Attila annyi történelmi tragédia, annyi rendszerváltás után ismét szabadverseket írt volna, mint ifjúkorában. Odahagyta volna a kötött formát, hogy legalább a verset felszabadítsa.

Ha újrakezdhetné fiatalon, de a mostani tudásával, miben lennének mások az ön versei? Mit csinálna másképp?

Lehet, a mostani tudásommal rosszabb verseket írtam volna fiatalon. Több szkepszis, több keserűség, kevesebb illúzió, de ugyanaz a lázongás. Hogy nézne ez ki? Annak idején egy diktatúra szorításában éltünk, kódolt szövegeket írtunk tulajdonképpen, hogy kijátszhassuk a cenzúrát. Ez nem költői feladat, hanem valami más. Nem így kellett volna írni? Ma sem csinálnám másképpen. De nagy mulasztásom volt például, hogy nem írtam naplót.

Forrás: nullahategy.hu

Igaz, mint utólag kiderült, írta ezt helyettünk a román titkosszolgálat, lehallgatási jegyzőkönyvek garmadája bizonyítja. Valószínűleg mostani tapasztalataimmal sem lettek volna optimistábbak a verseim, éppen ellenkezőleg. Ráadásul én soha nem éreztem úgy, hogy megtaláltam a végleges formát, és hogy most már tudom, hogyan kell írni. Ma sem tudom, és ez nekem jó. Régebb is ez volt a jó. Kitalálni a módszert.

Mind szeretjük azt gondolni, hogy a halál még a távoli messzeségben van, addig meg még megszerzünk valami olyan tudást, ami talán segít elfogadni halandóságunkat. Hozzájutunk valóban hasonlóhoz?

Igen, szerintem megszerzünk egy ilyen tudást, és elfogadjuk a halandóságot. Tulajdonképpen az egész életünk arról a képtelenségről szól, hogy túl kellene élnünk a halált. De képtelenség-e ez? A hívők számára a túlélést úgy hívják, hogy Isten. A filozófus számára túlélés annak a paradoxonnak a feloldása, hogy a világ végtelen. Ki tudja ezt elképzelni? Akkor hát véges? De ezt is ki tudja elképzelni? Egyiknek sincs semmi értelme. A költők a versekben próbálják túlélni a halált. A zeneszerzők a zenében. A szülők a gyermekekben. Kisfiúként rettegtem a haláltól. Ma egyszerűen csak nem értem, és szeretném megérteni.

A Libri Magazin költészet napi oldalán még több cikket talál a témában: magazin.libri.hu/kolteszetnapja