A viktoriánus korszak egyik legnagyobb tehetséggel megáldott költőnője volt, aki élete jelentős részét szobafogságban töltötte, azonban egy sikeres szöktetésnek köszönhetően Itáliában talált új otthonra. Elizabeth Barrett 1806-ban született az angliai Coxhoe-ban. A lányt a kor szokásainak, valamint vagyoni helyzetének megfelelően magántanár tanította. Rajongott a klasszikus irodalomért, tudott görögül, latinul, sőt héberül is. Gyermekkorában kezdett verseket írni, ambícióit édesapja teljes mértékben támogatta.
Tizenötéves korában megbetegedett, súlyos fej- és gerincfájdalmakkal küzdött, ehhez társultak tüdőproblémák is. Az irodalomtörténészek szerint tuberkulózisban szenvedett. Mivel törékeny alkat volt, állapota pedig ingadozott, édesapja szigorú óvással elzárva tartotta a külvilágtól. Anyagi megfontolásból a család Londonba költözött, ahol Elizabeth teljes izoláltságban élte mindennapjait. Szobáját huszonöt év alatt nagyon ritka esetekben hagyhatta el. Egyedül az írás tartotta benne a lelket, mellyel komoly sikereket ért el.
Távoli rokona, egy bizonyos John Kenyon segítette irodalmi érvényesülését, sőt ő küldte el Elizabeth költeményeit Robert Browningnak is, aki akkor a kor ünnepelt költője volt. „Tiszta szívemből szeretem a verseit, kedves Barrett kisasszony” – így kezdődik az a több évig tartó levelezés, mely Browning és Barrett között zajlott, és amely megalapozta szerelmüket, később pedig közös életüket. A férfi 1846-ban néhány csomagjával és hűséges kis spánieljével megszöktette a költőnőt. A pár Londonban összeházasodott, majd pedig Itáliába költözött.
A meleg éghajlat, a szerelem, valamint a szabadság jótékony hatással volt a fiatal asszony egészségére, valamint alkotói kedvére. Házassága ihlette leghíresebb és legszebb verseit, melyek Portugál szonettek címmel láttak napvilágot 1850-ben. Elizabeth Barrett Browning 1861-ben, ötvenöt évesen hunyt el. Személyéről, illetve Flush nevű spánieljéről Virgina Woolf írt kiváló regényt.
