Hihetünk-e vajon az elbeszélőnek? Mi van, ha nem jól emlékszik, ha félrevezet bennünket, vagy az átélt traumák hatására egyszerűen képtelen elmondani, mi történt valójában? Olvasóként nem tehetünk mást, követnünk kell a narrátort, a feltétel nélküli bizalom azonban semmit sem garantál.

Danyi Zoltán A rózsákról című regénye egyetlen hatalmas belső monológ, az elbeszélő – Hérakleitosz Apollón delphoi kegyhelyéről szóló tézisét kölcsönvéve – mégsem mond ki semmit, nem is rejt el: hanem jelez. Nem tudhatjuk, hogy ami elhangzik, megtörtént-e, vagy csupán félre-beszélés, mégis, ez a bizonytalanság vezet végül ahhoz bizonyossághoz, hogy amit olvasunk, az valóban megtörténik.

– Nem tudja ezeket a dolgokat elmondani a magyaroknak – fogalmazott Danyi előző kötete, a 2015-ben megjelent A dögeltakarító narrátora a történet végén. Állítása nem csupán az általa elmondottakban rejlő hiányt írta körül, és A rózsákról kihívásait jelezte előre pontosan, de a vajdasági magyar irodalmi tradíciók, a kisebbségi léttapasztalat és a (poszt)jugoszláv identitás közvetíthetetlenségét is megragadta.

Danyi Zoltán vajdasági magyar író, aki A dögeltakarítóban a magyarországi olvasók számára a beszűrődő zajok ellenére is távoli délszláv háború pusztítását brutálisan nyers modorban, mégis megdöbbentően lírai érzékenységgel mesélte el. A háború rettenete adja A rózsákról alaphangját is,

a főhős-narrátor a traumák elől menekül a rózsák közé, elbeszélésének egyik fontos kérdése éppen ezért alig változik A dögeltakarítóhoz képest: el lehet-e mondani ezeket a dolgokat a (magyarországi) magyaroknak? Ennél persze sokkal nagyobb a tét, hiszen a narrátor még abban sem lehet biztos, hogy magának el tudja mondani a történetet: megértheti-e az átélteket, megszabadítva önmagát a külső erők fogságából? A kételyek és bizonyosságok, majd újabb kételyek és újabb bizonyosságok úgy borulnak egymásra, mint a rózsa szirmai, amelyeket a végtelenségig szálazhatunk, de sosem jutunk a virág mélyére.

Forrás: drot.eu

A főszereplő – a szerzőhöz hasonlóan – a Vajdaságban él, apja rózsabizniszében dolgozik, korábban szállította a virágokat, a történet idején azonban már inkább csak a gondozásukban segédkezik, ám ez csupán számára örömforrás, apja nem sokra tartja a munkáját. Az emlékek fogságából így a természet érzékisége sem szakíthatja ki teljesen, hiszen a családi vállalkozás a biztonság és a kötődés helyett a kényszerű függés keserűségét jelenti.

Mindezek fényében akár egy gyógyulási folyamat dokumentációjaként is olvashatjuk a történetet, a főhős testi és lelki megtisztulásának leírásaként. Nemcsak az elmét rágják ugyanis a mániás depresszióvá terebélyesedett emlékek, hanem az élő szövetet is,

a rák ráadásul olyan helyen támad, ahová a szépirodalom ritkán merészkedik: a húgycsőben. A férfi identitást és az életet egyaránt veszélyeztető betegség ábrázolása a testi funkciókhoz rendeli a szöveg jelentését, így – akárcsak A dögeltakarítóban – a fiziológia rideg tényei, az emberi működés alantasnak vélt részletei adják a narráció valóságát. Mert semmi sincs a testen kívül. Emelkedjünk akár a rózsák éteri szférájába, a műtét utáni ideiglenes kivezető nyíláson való vizelés megaláztatása szükségszerű léthelyzetként tűnik fel: nem szabadulhatunk a traumáktól.

Ez az, ami belülről szorítja a főhőst, levegőtlen préssé azonban a külső elvárások változtatják az életét. Kényszercselekvései ugyan látszólag szintén belülről származnak, idővel azonban világossá válik, hogy a külvilág elviselhetetlen nyomása – a háború, a munka, az apja és a rózsák – hatására jelenik meg a mánia.

„Nem tudom, másoknak szokott-e lenni ilyen, és ha igen, akkor nekik is úgy szokott-e lenni, mint az én esetemben, de azt tudom, hogy nálam már régen is így volt, és néha még mindig ugyanígy jönnek elő ezek a dolgok. Például ülök egy padon, nézelődök, vagy kint vagyok a földünkön, a rózsákat metszem, vagy pedig megyek valahova az utcán, mert valahova mindig vagy majdnem mindig menni kell, és akkor a fejemben egyszer csak megjelenik egy szabály, hogy ezt vagy azt kell tennem, vagy ellenkezőleg, hogy ezt vagy azt mindaddig nem szabad megtennem, amíg bizonyos feltételek teljesülnek, vagy ellenkezőleg amíg bizonyos feltételek nem szűnnek meg.”

Forrás: Magvető Kiadó, Facebook

Nem változtat a kényszeren annak a nőnek a felbukkanása sem, akit az elbeszélő feleségemnek nevez, és akiről nyilvánvalóan kiderül, hogy nem a felesége, és szó sem volt házasságról. Kötődésről annál inkább, hiszen a férfiben akkor jelenik meg a változás, az adottból való kiszabadulás igénye, amikor a nő Franciaországba költözik, mert Szerbia „még mindig bűzlik a halottaktól, és neki hányingere van, mondta, görcsös hányingere van ettől az egésztől”.

A narrátor hosszas készülődés és halogatás után, hátrahagyva a rózsaültetvényt, végül elindul Nyugatra, és az út közben fokozatosan – sziromról sziromra – hántja le magáról a múlt kényszerbetegségeit, hogy végül, eredeti céljától távol, a belga tengerparton szembesüljön a rózsák igazságával.

„Ezzel pedig minden egyben volt, a háború, a rózsák, a feleségem és a betegségem, és megértettem azt is, amit eddig nem értettem, úgyhogy minden egyben volt, most már minden szirom megvolt, és ki tudtam volna rakni a rózsát, úgy tűnt, hogy összerakhatom végre a fontos felismerések rózsáját. Vagyis magamat, éppenséggel csak saját magamat rakhatom össze, gondoltam. Nincs rendes munkám, nincs feleségem, nincs gyerekem, semmi nem lett belőlem. Ez vagyok én, ez a semmi, gondoltam, de lehet, hogy éppen ez a semmi a szabadság, lehet, hogy csak ebben a semmiben lehetek szabad, ez jelenti a szabadság színtelen rózsáját.”

A megértés pillanata akár katartikus is lehetne, csakhogy a reveláció a tragédia állandóságára is felhívja a figyelmünket. – A trauma mindig jelen idejű – fogalmazott egy interjúban Danyi Zoltán, és az új regénye éppen ezt a folyamatos jelenidejűséget valósítja meg. Akárhogy igyekszik a narrátor, nem tudja feldolgozni a múltat. A legtöbb, amit elérhet, hogy a traumákat jelenvalóvá teszi, vagyis addig ismételgeti azokat, amíg a rózsa