Dermesztő, abszurd és mágikus élmények Erlend Loe és Jón Kalman Stefánsson regényeiben.

Erlend Loe: Leltár

Valószínűleg minden alkotó fejében megfordult már, hogy milyen érzés lenne bosszút állni a kíméletlen kritikusokon, akik megsemmisítő, igaztalan, vagy egyszerűen csak unalmas bírálatukkal semmibe vették azt a rettenetesen megterhelő munkát, amelyet az alkotás megkívánt. A legtöbben titokban tartják pusztító vágyukat, a norvég Erlend Loe ellenben könyvet írt a gondolatról. A Doppler-trilógia, a Naiv.Szuper és a Fvonk szerzője Leltár című kisregényében, mintha csak David Lynch világába zuhannánk, a mindennapi valóságból indulva teremt abszurd, éjsötét, mégis ellenállhatatlanul szórakoztató történetet.

A történet dióhéjban: Nina Faber egy örökké elfelejtett költőnő, aki új, Boszporusz című kötetét egyszerre szánta nagy dobásnak, visszatérésnek és alkotói reneszánsznak. Álmai azonban egy délelőtt alatt szertefoszlanak. Hiába várja, hogy a hivatalos bírálók felmagasztalják, a kétségbeejtő hallgatást végül csak az értetlenség töri meg: Nina könyve csúnyán megbukik. A szerencsétlen sorsú nő számára ez az utolsó csepp a pohárban, reakciója azonban elsőre még saját maga számára is megdöbbentő. A tartózkodó, diszkrét elutasításba burkolózó norvég társadalomban nem az ámokfutás az első, ami egy sérelem kapcsán az ember eszébe jut. A költőnő azonban egy rosszul sikerült mozdulatot követően rádöbben, hogy nemcsak, hogy már nincs visszaút, de valójában egész elbaltázott pályafutása során erre a bosszúra várt.

Erlend Loe pedig a szociális szabályok szerinti elvárások és a bekövetkező események közötti feszültségből remek érzékkel formál történetet. Ahogy a korábbi munkái esetében, a Leltárban is eléri, hogy lassan mi, olvasók is belecsússzunk ebbe a fekete humorral átitatott világba, és kénytelenek legyünk elfogadni annak őrült törvényeit. Bármilyen kellemetlen érzés, de amellett, hogy rettegünk tőle, szorítunk is Ninának, hogy sikerre vigye tervét. Szégyen, borzalom és nevetés keveredik ebben a nem mindennapi könyvben, ami, akár egy tökéletes leltár, Loe teljes eszköztárát felvonultatja.

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol

Izlandról manapság a túlzásba vitt turizmus juthat elsőként az eszünkbe. Miután az Eyjafjallajökull vulkán 2010-es kitörése megbénította Európa légi közlekedését, az ország vezetősége úgy érezte, a hírekben elég sokszor hangzott el ahhoz Izland neve, hogy sikerre vigyenek egy marketingkampányt.

Igazuk lett, néhány év alatt a világ egyik legvonzóbb célpontjává tették a szigetet, ma egy helyi lakosra legalább tíz turista jut. Izland ebben a kontextusban a meghódított egzotikumot jelenti, ahová a világ bármely pontjáról, akár fapados járatokkal is eljuthatunk. Ha az utazási magazinokban szereplő sziget áll az egyik oldalon, Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol-trilógiájának vad, zabolázhatatlan és kegyetlen természete a másikon. Az izlandi szerző köteteiben a világ egy emberi életre alig alkalmas táj, ahol a túlélésért folytatott küzdelem jelenti a szürke mindennapokat, és az esti hazatérés a boldog befejezést, amelyet a másnapi újabb életveszély követ.

Mintha egy másik bolygón játszódó sci-fit olvasnánk, amelynek főszereplői hasonlítanak ugyan ránk, mégis egészen más anyagból gyúrták őket. Ők képesek elviselni a zord körülményeket, amelyek bennünket még olvasóként is néhány oldal alatt halálra rémítenek, de hamar kiderül, hiába az edzettség, ők is védtelenek a természet kegyetlen erőivel szemben. Egy fiú indul neki az életveszélyes tájnak, hátizsákjában egy könyv, amely a legjobb barátja halálát okozta a fagyos tengeren. Átszeli a szigetet, hóviharban, jégben, fagyban, embertelen tájakat tesz emberivé a jelenlétével, és válik eggyé a természettel az utazása során.

Talán kevéssé számítanánk rá ezek után, de Jón Kalman Stefánsson számára az életben maradásért vívott küzdelem elsősorban költői téttel bír. A világ mint tomboló erő, és benne az ember értelmező tekintetként: ez a menny és pokol felosztása. Itt még az áthatolhatatlan hóviharban is költőien lakozik az ember. Az életért vívott harc semmiben sem különbözik bármely más élettől, így pedig miért ne lehetne velejéig lírai. Sőt, mintha a zord természetbe vetett ember lehetne csak igazán költői. Hiszen így kap tétet a létezés: ha az irodalmi fantáziálás miatt a tengerre igyekvő halász otthon felejti a kabátját, az életével fizethet. Az élete pedig a költészet.

Mágia, hóvihar és lírai lélekelemzés három kötetben, több mint ezer oldalon az év egyik legcsodálatosabb kiadványában. És ha ez még nem lenne elég, az izlandi szerző a 19. század végi történetben fogalmazza meg napjaink legnagyobb emberi tévedését. Hiába hisszük úrnak magunkat, a természeten sosem kerekedhetünk felül. A technikai fejlődésbe vetett hit legfeljebb arra elég, hogy elterelje a figyelmünket az ember végtelen gyengeségéről. Az egyetlen kiút a költészet, amely segít dokumentálni a küzdelmet, és tiszteletet ébreszt az összehasonlíthatatlanul nagyobb erő iránt.