Minden sikeres szerző mögött áll egy kiváló szerkesztő. Róla azonban sokszor hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Legtöbbször csak a hibák esetén kerül reflektorfénybe: ha jó a könyv, a szerkesztő láthatatlan marad. Pedig sok szakember neve ugyanúgy garancia a minőségre, mint a szerzőé, akinek a művén dolgozott. Sorozatunkban őket mutatjuk be. Péczely Dóra és Nagy Norbert után ezúttal Tönkő Verát, a Park Könyvkiadó munkatársát, aki a Copperfield Dávid olvasása közben, egy kórházi ágyon döbbent rá, hogy a könyv az otthon, ahová bármikor elmenekülhetünk a valóság elől.

Elena Ferrante és a Nobel-díjas Alice Munro szerkesztőjeként az okos és szélsőségektől mentes párbeszéd híve, ha a társadalmi szerepekről van szó; az olvasás jövője miatt pedig nem aggódik, hiszen a karantén alatt is kiderült, hogy történjék bármi, a könyv mindig ott van velünk.

– Félelmetes belegondolni, hogy minden kötet, amit kiadok a kezemből, az Országos Széchényi Könyvtárba kerül, hat példányban, a munkámnak nyoma marad az idők végezetéig – mondja Tönkő Vera, a Park Könyvkiadó munkatársa, aki csak a véletlenek szerencsés összjátékának köszönhetően lett szerkesztő, de immár több mint két évtizede foglalkozik szövegekkel.

– Egyedüli bölcsész vagyok a családban, a szüleim természettudományokkal foglalkoznak, a nővérem közgazdász.

Középiskola után valahogy adta magát a magyar szak, de az érdeklődési köröm jóval szélesebb volt, másodéves koromban pszichológia szakra felvételiztem, majd bekerültem a Közgazdaságtudományi Egyetem egyik társadalomtudományi szakkollégiumába. Műveltségem fő pilléreit ott szereztem meg. Kovács Éva szociológus lett a mentorom, tőle tanultam meg, hogyan kell olvasni és értelmezni egy szöveget.

fotó: Zoltán Gábor

A kollégium több szempontból is izgalmas helyszínnek bizonyult. – Hogy csak két végletet említsek, ugyanazon a folyosón, egymástól néhány ajtónyira lakott Karácsony Gergely és Rogán Antal. Inspiráló közeg volt, teljesen más világ, mint a bölcsészkar. A szociológiai és filozófiai szövegek olvasásához eltérő gondolkodásmódra, hozzáállásra és nyelvre van szükség, és a közgazdászok társaságának egyéb gyakorlati haszna is volt: a mai napig nem ijedek meg egy kalkulációtól vagy üzleti tervtől, amelyek szerves részei a kiadói munkának is.

A szakkollégium idején került először szóba a könyvkiadás is. – Ahogy a környezetemben lévők egymás után helyezkedtek el, egyre nagyobb lett rajtam a nyomás, és kicsit frusztrált a közgazdász hallgatók kilátásai, illetve a saját lehetőségeim közti jókora távolság. Az egyik ismerősöm gyakornokként egy kiadóhoz került, tőle hallottam először a könyvkiadás világáról, ahol úgy foglalkozhat az ember szövegekkel, hogy még meg is tud élni belőle.

Nem ez volt a legfontosabb érv azonban, hanem, ahogy a magyar szaknál, úgy a könyvkiadás esetében is: a nyelv.

– A Partiumban születtem, kisebbségi nyelvhasználóként különleges a nyelvhez való viszonyom,

ami az első maradandó olvasmányélményemen keresztül elválaszthatatlanul összefonódott a könyvekkel. 12 éves koromban eltört az ujjam, és amíg az orvosok eldöntötték, hogy szükség van-e műtétre, a nagyváradi gyermekkórházba utaltak. Tizenketten feküdtünk egy óriási szobában, és egy szót sem értettem abból, ami körülöttem zajlik. Sem a szobatársaimmal, sem az orvosokkal nem tudtam beszélgetni, volt ugyan egy magyar nővér, de neki alig jutott ideje rám. A szüleim nem látogathattak meg, így egyetlen társam maradt, Dickens Copperfield Dávidja. Ez a végtelenül nyomasztó viktoriánus regény adott reményt a kórházi magányban. Akkor döbbentem rá, hogy a könyv jelenti az otthont, hiszen bármilyen nyomorult helyzetben is vagyok, az olvasás megment, a szövegekhez mindig odamenekülhetek.

Tönkő Vera szerkesztőségi titkárként kezdett a Park Könyvkiadónál, és végigjárta a klasszikus szamárlétrát: „máshogy ezt a szakmát nem nagyon lehet megtanulni”.

Kepes András volt az első szerzője,

akivel egy háromrészes antológiasorozatot készítettek együtt, ami után hivatalosan is szerkesztővé avanzsált. – Alig egy évvel később ajánlatot kaptam egy nagy presztízsű irodalmi kiadótól, komoly dilemma volt, hiszen mindig vágytam egy ilyen munkára, ám végül mégsem fogadtam el. Nagyon fiatal voltam még, kezdőnek tartottam magam, és már akkor úgy éreztem, hogy a Park az otthonom, amit nem hagyhatok el. Azóta is vonz a kortárs irodalom világa, de igyekszem tartani a kellő távolságot, hogy a napi alakulásában lehetőleg ne vegyek részt. Igaz, ez nem sikerült tökéletesen, hiszen íróhoz mentem feleségül.

Döntése után a Parknál szabad kezet kapott az irodalom terén, első önálló választása pedig Alice Munróra esett. – A kiadó igazgatójának, Rochlitz Andrásnak egy Kanadában élő barátja tette le az asztalomra Munro kötetét, azzal, hogy nézzem meg, Torontóban mindenki erről beszél. Az volt a címe, hogy Hateship, Friendship, Courtship, Loveship, Marriage, és a borítója pont ugyanúgy nézett ki, mint a pszichológiai témájú könyveké. Meg voltam róla győződve, hogy egy újabb népszerűsítő kötettel van dolgom, de ahogy otthon beleolvastam, már a harmadik mondatnál tudtam, hogy ez nemcsak hogy irodalom, de a legfinomabb irodalom, amivel valaha találkoztam.

A kötet kiadása ennek ellenére óriási kockázatot rejtett magában, hiszen egy teljesen ismeretlen kanadai szerzőnő novelláiról volt szó, semmi sem szólt mellette. – Mégis kaptunk egy esélyt, Munro meg én. Megjelent a kötet, eladtunk belőle kétezer példányt három év alatt, ami önmagában nem rossz, de a népszerű kiadványainkhoz képest elhanyagolható. Mégsem hagytam annyiban, mert

úgy éreztem, hogy rátaláltam a saját szerzőmre, akiért érdemes küzdenem.

Minden évben megjelent egy újabb kötete, és mindegyik után azt mondtuk, hogy ez volt az utolsó. A sorozat azonban folytatódott és a kitartás éppen aznap hozta meg az eredményét, amikor a Park Kiadó a Libri Kiadói Csoport részévé vált, és az irodájuk a Nyugati térre költözött. – Az irodalmi Nobel-díj átadása napján mindenki Nádas Péter elismerésére számított, én nem is követtem a bejelentést, amikor a háttérben hangos ünneplés kezdődött, biztos voltam benne, hogy újabb magyar írót tüntettek ki – mesélte a szerkesztő, aki csak később tudta meg, hogy Alice Munrónak ítélte a Svéd Akadémia a legrangosabb irodalmi díjat. – Ez hamar meglátszott az eladásokon is, Munro meghatározó szerzőnk lett, többé nem volt kérdés, hogy megjelenik-e az egész életműve. Még három kötet van hátra. Tíz éve minden nyár végén elérkezik a pillanat, amikor megérkezik az új Munro-fordítás, és én már alig várom, hogy együtt lélegezzek vele.

– Bár Alice Munro a női lét kérdését állítja fókuszba, mégsem nevezhetjük feministának. A novellái inkább azért mozdítanak ki a komfortzónánkból, mert egy nem mindig kellemes önismereti utat kell végigjárnunk olvasás közben. És aki tartja vele a lépést, annak hatalmas élményben lehet része – fogalmaz Tönkő Vera. Magyarul Munro eredetileg a pályafutása utolsó harmadában írt kötetei jelentek meg először, majd időben visszafelé haladva kerültek sorra a további munkái. Ennek köszönhetően az itthon elérhető legfrissebb művei jó néhány évtizede születtek. – Izgalmas és elgondolkodtató, hogy amit nőiségről, női szerepekről, genderről több mint fél évszázada megfogalmazott, az számunkra ma, Magyarországon sokszor még mindig fájdalmasan aktuális.

Legalább ilyen húsbavágóan aktuálisak a szerkesztő másik kiemelten fontos szerzője, Elena Ferrante művei.

Az álnév mögé rejtőző olasz író világsikere első látásra talán meglepő lehet, regényeivel azonban hatalmas űrt töltött ki a világirodalomban. – Jonathan Franzen fogalmazta meg egy interjúban, hogy a két nő közötti évtizedeken át tartó barátság témája evidens, Ferrante előtt mégsem foglalkozott vele senki. A műveit felépítő, generációkon átívelő párbeszédben a női sorsok kérdése kerül a középpontba. Nőként ki lehet-e törni az anyák által meghatározott keretek közül, meg lehet-e haladni az öröklött mintákat? Napjainkban nagyon sokakat foglalkoztatnak ezek a kérdések, amelyekre Ferrante regényeinél nehéz hitelesebb választ adni. A szerző rengeteget tud a családról, a nők és a férfiak kapcsolatáról, a szegénységről, a diktatúráról, és a mindenhol felbukkanó erőszakról.

– Fontos, hogy józanul, higgadtan, okosan, és a lehető legkevésbé szélsőséges módon közelítsünk a nőiség kérdéséhez.

Nagyon sok munka vár még ránk, hogy a társadalmi szerepeket értelmezzük, és az indulatokat félretéve szólalhassunk meg a témában. Meg kell értenünk a saját helyzetünket, de segítenünk kell a férfiaknak is megtalálni a helyüket a világban. Anyaként kötelességem megtanítani a fiamnak, hogy miként kell tisztelnie a nőket, szerkesztőként pedig a témaválasztásban nyilvánul meg a felelősségem. Nem vagyok forradalmár, nem teljesítek missziót a kötetekkel, az a célom, hogy megtanuljunk higgadtan beszélgetni a nők és a férfiak kapcsolatáról.

Tönkő Vera alapvetően irodalmi szerkesztőként tekint magára, ám munkáját a műfaji sokszínűség jellemzi. – A kvantumfizikus Carlo Rovelli éppúgy fontos szerző számomra, mint a közgazdász Király Júlia, vagy a Nobel-díjas szépíró, Alice Munro. Mindhármukra egyformán büszke vagyok, és örülök, hogy mind a három szövegtípushoz hozzá tudok szólni – mondja.

S hogy milyen a jó szerkesztő? – Láthatatlan. A legnagyobb bók, amikor a fordító, vagy a szerző megdicsér, amiért észre sem vette, hogy hozzányúltam a szöveghez.

Az okoseszközök és a közösségi média egyre kevésbé kifinomult megjelenési formái miatt sokan látják sötéten az olvasás, a könyvek jövőjét, Tönkő Vera azonban bizakodó. – A gyerekek és a fiatalok is sokat olvasnak, csak nem feltétlenül könyvet. Egy okostelefon használati utasításának böngészése során is elsajátíthatók bizonyos készségek, de ha távol maradnak az irodalomtól, akkor egy egészen különleges világtól, egy párhuzamos univerzum élményétől fosztják meg magukat. E téren nagyon sokat köszönhetünk ugyanakkor J. K. Rowlingnak, aki a Harry Potter-sorozattal a mai napig gyerekek ezreit vezeti be az olvasás világába. És a Harry Pottert ideális esetben újabb könyvek követik majd. Olvasók mindig lesznek, és jó lenne hinni, hogy egy picit hatással lehetünk a jövő nemzedék gondolkodásmódjára.

És hogy a könyv valóban az otthont jelenti, a járvány idején ismét bebizonyosodott. A bevezetett korlátozások miatt az emberek nem mehettek moziba, koncertre, nem találkozhattak egymással, de a könyvek a karantén alatt is ott voltak velük.

– A könyv megment, a könyv fenntart, a könyv kapcsolat.

Ha az ember olvas, akkor még úgy sincs egyedül, hogyha a járvány a négy fal közé kényszeríti.

címlapfotó: Zoltán Gábor