Ezúttal is szürreális kalandokra és fekete humorra készülhetünk, ha belevetjük magunkat Cserna-Szabó András új regényébe. Az Extra dry mellett beszéltünk életről-halálról, kihűlő kapcsolatokról és arról is, érzéketlenebb-e a mai világ, mint korábban volt.
Mihez kezdjen az élete delén járó férfi, amikor egyszer csak felrobban az addigi élete? Miközben olyan jól elvolt benne: a munkaidő is eltelik néhány filmmel, aztán otthon is vár az élet, a kényelmes, a megszokott. Hát idős apósával mi legyen, aki legszívesebben egykori feleségéhez jár ki a temetőbe, felfekszik a sírra és beszélget vele? Izgalmas alaphelyzetek, sok mindent el tudnánk képzelni, de azokat az abszurd kalandokat, őrült helyzeteket, amelyekkel az Extra dry-ban találkozunk, kevésbé. Cserna-Szabó András pár évvel ezelőtti regényében (Az abbé a fejével játszik) még Martinovics Ignác világában szabadult el a káosz, és a Teremtéstől eljutottunk az Apokalipszisig. Most csak két hetet töltünk Magyarországon, de persze itt is szembesülhetünk az általunk ismert és kevésbé ismert múlttal. Csak győzzük befogadni!
– Kiváltaná előre a sírhelyét, ahogy az Extra dry nehéz természetű Ignác bácsija és felesége tette?
– Apámon kívül minden felmenőm meghalt már, így azután gyakran járok temetőbe. De amúgy is temetőrajongó vagyok, kedvencem a szentesi Szeder- és a kolozsvári Házsongárdi temető. A lányom anyja szokta mondani, hogy
ha elmész egy idegen városba, legelőször a piacot és a temetőt kell megnézni, ebből minden kiderül: az egyik az élet, a másik a halál.
A karantén alatt is végigjártuk kedvenc temetőinket: a Fiumei útit, a Farkasrétit, a Kozma utcait, meglátogattuk kedves ismerőseinket, Krúdyt, Örkényt, Szép Ernőt… Végre akadt idő például órákig keresni Szomoryt, egy dzsungel közepén leltünk rá, olyan élmény volt, mint egy Indiana Jones-film. Az életünket úgy éljük, hogy megfeledkezünk a halálról. Másképpen talán nem is nagyon lehetne. Mert – ahogy Bernhard mondja – minden nevetséges, ha a halálra gondolunk. Szóval úgy élünk, hogy közben negligáljuk a halált – de ez a temetőben nem lehetséges. Ott csak halál van. A temetőbe a halálért jár az ember. Jó ott sétálni, olvasgatni, üldögélni, eszegetni, és közben morfondírozni. Ennek ellenére azért meglehetősen bizarr ötletnek gondolom, hogy még életükben rávésetik a nevüket a sírkőre az emberek. Bár ki tudja? Lehet, hogy biztonságot ad. Hogy már ez is el van intézve. Amikor anyám meghalt, és apámmal elmentünk a temetkezési vállalkozóhoz, a hölgy megkérdezte, nem akarok-e egyszerre két urnát venni, úgy akciós, és apám se él örökké. Apám ekkor felállt, és kiment cigizni.
– Benne van ebben az is, hogy egyáltalán nem szeretnénk beszélni az egészről, tabusítjuk a dolgot. Máskor meg olyan érzéketlen nyíltsággal említjük, mintha csak egy semmiségről lenne szó.
– Az alföldi ember sokkal közelebb él a halálhoz, több benne a barbár, kevesebb a civilizáció. Nem véletlenül sokkal magasabb az Alföldön az öngyilkosságok aránya. Itt kevésbé tabu a halál. Az alföldi humor is halálközeli: fekete akasztófahumor. Itt van például Tömörkény, aki ilyeneket ír: „Ilyformán, bár semmi se bizonyos, az bizonyos mégis, hogy valamennyien meghalunk, legalább eddig mind meghalt, aki született, az öreg Lévai Mihályt kivéve, aki még százöt éves korában se halt meg, hanem agyonütötték.” Vagy másutt ezt mondja a halálról: „Ezt elgondolni néha szomorú. Hogy az a nagy erős ember fekszik mozdulatlan, pedig mennyi sok szép dohány termett tavaly is, amivel csempészkedni lehetne.”
– Mindenkinek van azért valamilyen technikája a túlélésre: ki a családján, a gyerekein keresztül szeretne, írók pedig sokszor az életművükön keresztül. Önnek is van egy ilyen szándéka, hogy az örökkévalóságnak írjon?
– Most nyilván azt kellene mondanom, hogy igen, mi, írók mindannyian az örökkévalóság kapujára rúgunk tizenegyeseket. De nem. Azért írok, mert írnom kell, máshoz nem értek. Másrészről nem gondolom, hogy Cervantesnek most jobb a föld alatt, a pokolban, a mennyországban, vagy nem tudom, hol van, csak azért, mert én néha elolvasom a Don Quijotét, és utána csettintek, rohadjon meg, ez zseniális!
– El tudja képzelni, hogy a lélek fennmaradjon?
– Simán. Mindent el tudok képzelni. Mindent is. Egy jelentős materialistával nőttem fel, az orvos apámmal, rengeteget vitatkoztunk arról, van-e lélek. A végső érvem mindig az volt, hogy ha nincs lélek, miért lenne pszichiátria? Ha az orvostudomány tagadja, miért gyógyítaná? Ő azt szokta válaszolni, sok mindent látott már, mikor műtött egy asszonyt, de lelket soha. Leszek Kołakowski mondta, hogy a nyugati filozófia annak köszönheti létezését, hogy két és fél ezer éve, a preszókratikusoktól kezdve a bölcselők a lét egyetlen nagy kérdésére sem tudtak mindenki számára kielégítő választ adni. Ez számunkra rossz hír, a filozófia tanszékek számára annál jobb: nem szűnik meg az állásuk. Mivel semmit se tudunk, mindent el lehet képzelni. Hihetünk bármiben: hogy elefántként fogunk tovább élni, esetleg a lelkünk lebeg majd a világ felett. Vagy felrobban az egész, és semmivé válunk. A hit terén teljes szabadságunk van.
– Az idő múlásától való félelem megjelenik a kapuzárási pániknak nevezett jelenségben is. Ezt szintén érezhetjük a regénye több szereplőjén.
– Rengeteg ilyet látok. Negyvenhat éves vagyok, a korosztályomban egyik család robban fel a másik után. Hol a férfi döbben rá, hogy többé nem akar az elvárásoknak megfelelni, hol a nő. A leggyakoribb mondat, ami elhangzik: „Elegem van, most már élni akarok.” Mintha a halálból vagy legalábbis az altatásból ébrednének… Vannak elég mulatságos esetek is. Az egyik barátomat kidobta a neje, előbb szomorkodott, aztán összeköltözött egy másik kidobott férjjel. A Balatonra költöztek, hétközben home office-ban dolgoznak, mulatnak és csajoznak, hétvégente jönnek a gyerekek.
A játszótéren mindenki azt hiszi róluk, hogy melegek, pedig csak kidobott férjek.
Úgy hívják egymást: az „élettársam”. Boldogok.
– Nem vagyunk önzőbbek és telhetetlenebbek, mint a régebbiek? Mintha a nagyszüleink generációja sokkal jobban el tudta volna simítani az ellentéteket. Mind tudunk mondani idős rokonokat, akik teljes boldogságban éltek le egymás mellett negyven évet.
– Nagyszüleink korában egyértelműbbek voltak az elvárások, emiatt nyugalmasabb is volt az életük. Mai szemmel sokkal igazságtalanabb volt a házasság intézménye, de legalább mindenki tudta a dolgát, és azt is, mi fér bele. A válás pedig a legtöbb esetben nem fért bele. Így aztán kifejlesztettek technikákat, kiskapukat, amelyek segítségével túl lehetett élni a házasságot.
– Nem inkább a folyamatos kísértés nem volt meg, hogy máshogy is lehetne? Régen duruzsolhatott a fülbe a család, egy-két barát, a szomszéd. Ma két percig görgetjük a Facebook-falat, és szembejön húsz eljegyzési fotó meg harminc egzotikus nyaralás.
– Igen, régen sokkal kisebb volt a világ. Kant úgy hajtotta végre a filozófia kopernikuszi fordulatát, hogy közben Königsberget el se hagyta, például a kubai tengerpartot még Instán se látta. Egy középkori jobbágy annyi gyilkosságról hallott egész életében, mint én három perc alatt, amikor kinyitom az internetet, és elolvasom a híreket. Kisebb volt a világ, és sokkal kevesebb a kísértés is. De azért a kísértés mindig ott volt, gondoljunk csak Évára vagy Bovarynéra. Pedig ők nem voltak fenn a Tinderen. Nyilván most sokkal több a csábítás, de régen is mindig zöldebb volt a szomszéd kertje.
– Érzéketlenebbé is tesz minket ez a mai világ?
– Tényleg egyre magasabb az ingerküszöb. Olyan hihetetlen magasra került az érzelmi léc, hogy már meg sem látjuk a mellettünk élők szenvedését. Miért is tennénk, mikor tegnap este éppen arról néztünk végig egy filmet, hogy az egyik ember hogyan trancsírozza szét és eszi meg a másikat. Ehhez képest a házunk előtt élő hajléktalan csak egy kicsit fagyott, koszos, rühes, véres, részeg és éhes. Dobunk neki egy százast, és dolog már el is van intézve.
– Szokott a fekete szerelemről is beszélni mostanság, és hogy aki boldogságot vár a házasságtól, készüljön a szenvedésre. Nem lenne lehetséges mégis, hogy megtaláljuk a másik felünket?
– Nem zárom ki, hogy valakik boldog szerelemben és házasságban élnek, biztosan vannak ilyenek is. De a statisztikák és a saját tapasztalataim azt súgják, baromi kevesen lehetnek. A boldog házasság azonban nem jó regénytéma, már Tolsztoj így kezdi az Anna Kareninát: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Az irodalomnak az általánossal nincs dolga, csak az egyedivel. A fekete szerelem az embernek az a tapasztalata, mikor rádöbben, hogy hiába találta meg az elveszett részét, az újraegyesülés már nem lehetséges, az illesztések a hosszú idő alatt elmozdultak, az egymáshoz csiszolódás több fájdalommal, mint gyönyörrel járna. A fekete szerelmet, bármilyen intenzív is, érdemes elengedni, mert bele lehet dögleni. Nem alkalmas a hétköznapokra.
– Mégis lett aztán egy boldog, tartós kapcsolata.
– A magánéletemről nem szívesen beszélek, nem azért, mintha titok lenne. Önnel például itt a kocsmában szívesen megbeszélem, de viszolygok attól, ahogy az emberek a saját marketingjük oltárán naponta feláldozzák a házastársukat, a családjukat és leginkább a gyerekeiket. Nemcsak a celebeknél lett ez mindennapos, de az átlagemberek is ezt csinálják a közösségi médiában. Mindig az jut eszembe, ahogy gyerekkoromban Pitti Katalin és Leblanc Győző énekel szirupos operetteket az Önök kérték című műsorban. Mintha ez lenne ma végtelenítve. Én most íróként nyilatkozok itt, nem szeretném ebbe belekeverni a nőt, akivel élek, se a gyerekeimet.
Annyit azért elárulhatok, hogy nem vagyok házas, és reményeim szerint nem is leszek soha már.
– Miközben ha házasok lennének, biztos akkor is furcsán hangzana úgy fogalmazni, hogy „a nejem.”
– Az biztos. A válság mindig megjelenik nyelvi szinten is. Ma már nem lehet ilyet mondani, hogy „az uram” vagy „az asszony”. Helyette azt mondják, hogy „a párom”, amitől hányok. Ez pont olyan, mint a „pocaklakó”. (Egyébként én a csapolt Pilsner Urquellt hívom pocaklakónak.) Ha nekem nincs feleségem, mit mondjak a nőre, akivel együtt élek? „Élettárs”? Ez olyan, mintha egy rendőrségi jegyzőkönyvből venném. A „szerelmem” meg egy Romana-füzetbe illik inkább. Ezért inkább átmegyek ilyen kamaszos szlengbe, és azt mondom, hogy a „csajom”, miközben nyilván nem az. Vagy azt mondom, hogy „a gyermekem anyja”, ami meg igaz, de hát közben megkerülöm a problémát, mert arra a kérdésre nem válaszolok, ki ez a nő nekem. De hát néha ez az egyetlen épkézláb megoldás, megkerülni a problémát. Nem kell minden várat megostromolni, egyik-másik mellett elég elsétálni.
címlapfotó: Németh Dániel/Helikon Kiadó
