Kosztolányi és Karinthy korában hatalmas változáson ment át a nők öltözködése: eltűnt a fűző, jöttek a fiús formák. Emancipáció és szabad szerelem, avagy divat az 1920-as és 30-as években.

„A budapesti asszonyok azok, akik legkevesebb pénzzel legjobban öltözködnek. Isten tudja, hogy mióta ránkszakadt ez a »nem olyan időket élünk« korszak, a tű-pénz majdnem naponta összébb zsugorodik, de az idegen, aki végigmegy Budapest uccáin, ebből nem vesz észre semmit, csak azt látja és mondja: «Ejnye, mennyi jól öltözött nő!«” – a Pesti Hírlap kiadványa, a Divat és öltözködés ilyennek látta a pesti nőt.

A modern nőideál a két világháború között született meg, és bár a hölgyek elhagyták a fűzőt, a divat újabb terhet rótt rájuk. Az első világháborúig a tökéletesen a testre illeszkedő, fűzővel alakított öltözékek kerültek az elegáns megrendelők gardróbjába, a világégést követően azonban alapvetően rendeződött át a traumatizált társadalom gondolkodása, ezzel együtt pedig az öltözködés is. A háborús helyzetben a nők fokozatosan vették át a férfiak szerepét, munkáját, ennek köszönhetően az emancipáció is felgyorsult.

Hiába ért véget a háború, hiába tértek vissza a frontról a férfiak, a nők egy része már nem akart csak háziasszony lenni.

Saját maguk akartak dönteni az életükről, irodai munkát vállaltak vagy telefonos kisasszonyok lettek, saját jövedelemmel rendelkeztek. Egyenjogúságukat az öltözékükkel is ki akarták fejezni, olyan ruhákra vágytak, amelyek illeszkedtek az új, szabadabb életformához.

„Kissé lefogytam… Nem sokat… Huszonhét kilót… Negyvenhárom vagyok, természetesen ruha nélkül, nem ruhával… Ne ijedj meg, azért eszem. Tegnapelőtt is ettem… Két citromot… A szervezetnek néha szüksége van egy kis hat-hétnapos koplalásra… Ezt mi érezzük… Olyan szükség van, mint (hasonlatot keres) egy falat kenyérre… Mindenki el van ragadtatva tőlem.… azt kérdezik, mi a bajom… Ha látnál… Olyan elegáns vagyok… Neked is tetszenék” – Kosztolányi Dezső a Tolnai Világlapjában írt Tanulmányfők címmel társadalmi karikatúrát az új nőtípusról, aki nemcsak a haját vágatta le és fogyókúrázott, de levetkőzte a jó feleség és anya szerepét, villát építtetett a Rózsadombon, szeretőjével állandó vendég volt Párizsban.

Az úgynevezett garçonne, a fiús, karcsú, kismellű, balerinatípusú nőideál az első világháború után jelent meg,

de igazán híressé ikonikus képviselője, Gabrielle „Coco” Chanel tette. A garçonne kifejezést Victor Margueritte vezette be a köztudatba, mikor 1922-ben megírta a francia fiú szó nőneműsítésével képzett La garçonne című regényét, amelynek főhőse önálló, fiús alkatú, dolgozó és a szabad szerelmet sem megvető lány. (A regény megjelenését az állam nem nézte jó szemmel, azonnal visszavonta Margueritte francia becsületrendjét.)

A Színházi Életben 1925-ben például így írtak a garçonne-okról: „Nem is tudhatjuk ma, a nők elférfiasodásának tulajdonképpen mi is az oka. Külsejükkel is hangsúlyozni akarják-e, hogy minden pályán utol tudják érni eszményképüket, a férfit (ma, a női papok, bírák, diplomaták idején), vagy pedig megváltozott az asszonyi szépségfogalom, s a rövid hajú, zörgősen sovány, paletó, lapos sarkú fiúimitátor tetszik a világháború kifáradt hőseinek.”

Simonovics Ildikó divattörténész, a Rotschild Klára életéről szóló könyv alkotója szerint az első világháború okozta trauma szülte „lánylegények” általában jobb módú családokból kerültek ki, nagyvilági életet éltek, dohányoztak, autót vezettek, sportoltak.

– Az új szépségideálnak megfelelő nő púderezte az arcát, fekete ceruzával hangsúlyozta ki a szeme vonalát, vörös rúzzsal festette a száját.

A társadalom számára újabb sokkot jelentett, hogy a fiús divatnak hódoló nők a szoknyájuk mellett a hajukat is levágatták,

fülig érő eton- vagy bubifrizurát hordtak, elbúcsúztak a nőiesség és a bujaság szimbólumaként viselt hosszú fürtjeiktől – mondja Simonovics.

1925-ben például „Kinek van Pesten a legszebb bubi-feje?” címmel versenyt is rendeztek, amit a kor ünnepelt színésznője, Bajor Gizi nyert meg.

Hogy a nők teste is mindinkább hasonlítson a serdülő fiúkéra, leszorították a melleket, a derék lecsúszott a csípőre, a ruha leginkább téglalapot formázott, azaz teljesen függetlenedett az alaktól, így könnyen lehetett konfekcionálni. A „csinos zsákok” ipari szintű gyártásának köszönhetően indult meg a divat demokratizálódása.

– A húszas évekre mind mentalitásban, mind az öltözködés tekintetében nagy hatással volt az első világháború – mondja Simonovics Ildikó. – A női divatot akkor még egyértelműen Párizs irányította, de a gazdasági nehézségek hatására a nagy francia szalonok vesztettek a klientúrájukból, így rájöttek arra, hogy az egyedi vevőkörön túl ahhoz, hogy extra profitot termeljenek, érdemes modelljeiket eladniuk a külföldről hozzájuk zarándokló divatszabóknak. A magyar szalonosok is kaptak az alkalmon, súlyos valutát fizettek az eredeti modellekért, valamint a hozzájuk való tökéletes textilekért és kiegészítőkért is. A pesti bemutatókból inspirálódtak ezután a kevésbé elit divatszabók, akiktől az alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozó hölgyek vásároltak. A harangkalapot, a szőrmével díszített kabátot és a térd alá lerövidülő szoknyát minden női gardróbban meg lehetett találni.

A nők egy csapásra „lemeztelenedtek”,

eltűntek a századfordulóra jellemző alsóneműrétegek és megjelent a könnyű és kényelmes ingnadrág, amely lehetővé tette a szabadabb mozgást.

A rövid szoknyák miatt felértékelődött a szép láb és ezáltal a harisnyák szerepe is, erről tanúskodik egy 1926-os Színházi Élet szösszenete is: „– How do you do, Mr. Brown? És hogy tetszik a mi szép fővárosunk? – Nagyon szép minden, de legszebb a Duna-korzó, és azon is a pesti nő a legelragadóbb. Nézze ezeket a selyemharisnyában pompázó karcsú bokákat! Én, aki egész Amerikát és fél Európát bejártam, én mondom Önnek, hogy a pesti nőnek van a legszebb lába (…).”

Akkortájt a Színházi Élet a nők egyik legfontosabb közéleti fórumává vált, a lap divatrovatát szerkesztő Guthy Böske, az első magyar divatkritikus ízlése megkérdőjelezhetetlen volt minden hölgy számára. A lapot nemcsak a felsőbb körök, az arisztokrata hölgyek olvasták, de az alacsonyabb sorban lévő cselédlányok is meg tudták vásárolni.

– Guthy Böske elképesztően szemléletesen írta le a nagy társadalmi eseményeken megjelenő hölgyek toalettjeit, pontosan tudva, hogy az adott szett mely nagy párizsi divatház kifutójáról került Budapestre, és itthon melyik szalon készítette el a tökéletes mását – mondja Simonovics Ildikó – A színház nemcsak a kulturálódás, de a trendkövetés miatt is fontos helyszín: a hölgyek előszeretettel másoltatták le a divatirányító színésznők gyöngy-, flitter- és hímzésdíszítéses, drága anyagokból készült, kifejezetten dekoratív fellépőruháit.

A hollywoodi filmcsillagok által közvetített imázsnak elég nehéz volt megfelelni,

úrinők ezrei fogtak hát radikális fogyókúrába, hogy olyanná váljanak, mint a példaképeik.

A fűzőt elhagyva a nők egészségesebb és teljesebb életet élhettek, szabadidejükben kirándulhattak, sportolhattak, mindezzel együtt pedig új helyek is megnyíltak előttük, először a korzó, majd a strand lett számukra a társadalmi érintkezés kedvelt helyszíne, Josephine Baker berobbanása a revü világába pedig divatossá tette a napbarnított bőrt, amit korábban a parasztasszony sajátjaként megvetettek.

„A drága kis pesti nő lázasan cicomázza magát már reggel kilenckor, hogy aztán délben tizenkét órakor mennyei tünemény gyanánt lebegjen fel s alá a Ritztől a Petőfi-térig és vissza, vagy utolérhetetlen graciozitással ereszkedjen le egy friss Buchwald-székbe, ahol egymás fölé rakván klasszikus ívelt lábacskáit, röpke fejbiccentéssel fogadja hódolói alázatos s egyben sóvár köszönéseit” – olvasható szintén egy 1925-ös Színházi Életben.

A mentalitásbéli változások, az erősödő emancipáció, valamint az 1929-es gazdasági világválság aztán ismét nagyban befolyásolták a divat alakulását is. Simonovics Ildikó szerint a krízis miatt a nagy divatházaknak még fontosabbá vált, hogy továbbra is el tudják adni a termékeiket, így a nagyon könnyen másolható divat helyett visszabonyolították a szabásmintákat. A rétegek nem szaporodtak, de az alakra simuló ruháknál bonyolult szabászati megoldásokat alkalmaztak. Hosszabbá váltak a szoknyák, majd idővel ismét a földig értek, sokszor uszályban végződtek. Divatossá vált a szoborszerű alak, visszakerült helyére a derék és a nők haja is picit hosszabb lett. Az új szabásvonalú ruhák kihangsúlyozták a női idomokat, a kebleket melltartó, a csípőt rugalmas csípőszorító formázta.

A kor nőideálja a sportlady lett,

a divatos nő ugyanis nemcsak jól öltözködött, de sokféle sportnak hódolt, teniszezett, korcsolyázott, lovagolt és síelt, evezett és úszott is. Mivel ezek a nők a testüket kordában tartották, újra divatba jött a karcsú derék, amit övvel hangsúlyoztak.

– A klasszikus elegancia időszaka ez, a jól öltözött nő a harmónia jegyében egymással összeillő kalap, kesztyű, harisnya és kézitáska nélkül nem ment ki az utcára – meséli Simonovics Ildikó, aki rámutat arra is, hogy ez idő tájt mindenkinek ismernie kellett a saját társasági köreinek megfelelő illem-, illetőleg az öltözködés írott és íratlan szabályait, ennek hiányában ugyanis az illető nevetség tárgyává vált. Ez pedig a legnagyobb büntetésnek számított akkoriban.

Azt, hogyan öltözködtek a korabeli férfiak, a következő részben tudhatják meg.

Könyvek a divatról
A cikkünkben megszólaló Simonovics Ildikó a téma egyik legnagyobb hazai szakértője, aki remek könyveket is írt a divatról. Ebben Rotschild Klárát és a szocializmus divatéletét mutatja be. Ez az átfogó, másokkal közösen jegyzett műve a magyar viseletek történetét dolgozza fel. Ebben pedig az utcai divat alakulásáról mesél:

Ha divat, érdekes lehet ez a könyv is – 100 ikonikus pillanat a divattörténelemből. A divat 20. századi történetéről szól ez a kötet. Tippek, ötletek, vázlatok kamaszlányoknak.

címlapfotó: 1929, Fortepan/ A R