A fák társas lények, kommunikálnak, tanulnak, gondoskodnak egymásról, szolgáltatásokat cserélnek, és bár nincs agyuk, tudatosak. Richard Powers Égig érő történet című regénye nem sci-fi, nagyon is mai, égető problémát taglal: mi romlott el az emberekben, hogy kapzsiságból, nemtörődömségből elpusztítják a környezetüket?

Amikor két Douglas fenyő gyökerei a föld alatt találkoznak, összekötik az érrendszerüket, így ha az egyik fa megbetegszik, a másik gyógyítja. Ha kivágnak egy fát, az a környezetében élőket is gyengíti, mintha gyászolnának.

Az Égig érő történet nem környezetvédelmi kiáltvány, de nagy erejű szöveg, amelyben nemcsak az emberek beszélnek, de a fák is, sőt énekelnek, álmodnak, érzik a fájdalmat, felidézik a múltat és megjósolják a jövőt. Powers az emberi civilizáció legnagyobb válságáról ír, és felteszi a kérdést harcos környezetvédőként: mi az oka annak, hogy az ember elpusztítja a saját túléléséhez szükséges természeti feltételeket?

„Mi a fene romlott el az emberiséggel?” – kérdezi a könyvben Douglas Pavlicek, vietnami háborús veterán, aki radikális ökoaktivistaként találja meg újra önmagát.

Rajta kívül még nyolcan keresik a választ erre a kérdésre, az író egymástól eltérő karakterekből építi fel a közös célért küzdő szereplőit. Douglas például fiatalon maga is részt vett a híres-hírhedt Stanfordi Börtönkísérletben, de ott van például a pszichológus Adam, aki azt kutatja, hogyan magyarázzák meg az emberek a maguk által okozott katasztrófákat, vagy a szellemi tulajdon védelmével foglalkozó jogászgyakornok, Ray, aki azt a kérdést teszi fel, vajon vannak-e jogaik a fáknak.

Forrás: Park Kiadó, Facebook

A regény Nicholas Hoel többgenerációs családi történetével kezdődik, amelyben mindenki egy közös művészeti projekt örököse: a kertben álló gesztenyefát havonta egyszer lefényképezik, így örökítve meg a növekedését, a változásokat, ami egyben kifejezi a természet és az emberi mulandóság iránti tiszteletet. A szereplők később egy famentő akcióban találkoznak, és a könyv végére egy kivétellel mindannyian elkötelezett aktivistákká válnak. Van, akit letartóztatnak, van, akit életfogytiglani büntetésre ítélnek, van aki bujkál, öngyilkos lesz – egyszóval szövevényes sorsok bontakoznak ki, barátságok, szerelmek szövődnek, a lényeg a közös hit: ha nem mentjük meg a fákat, ha nem őrizzük meg az erdőket, a természet bosszút fog állni rajtunk.

Powers írói hangja a szereplői hangja. Amikor hatalmas, ősi fákat vágnak ki, ez a hang „olyan, mintha egy tüzérségi lövedék csapódna be egy katedrálisba.”

Éles a szembeállítás a szereplők karaktervonásait tekintve is: a rendőrök mind brutálisak, fenyegetőek, a hatalom arctalan, míg a fákat védelmezők tiszták, ábrázolásuk sok esetben fennkölt. Miután például az egyikük, a norvég hajógyári munkás, Nicholas heteket tölt egy mamutfenyő ágain, gondolatai elmélyülnek, a lelke felemelkedik, érzékei kiélesednek, kitisztulnak. Minden szereplő függővé válik a természettől, a fáktól, sokaknak látomásai is vannak. Ők sem értik, és velük együtt az olvasó sem érti, miért is akarná bárki is elpusztítani mindezt a szépet és jót?

Richard Powers tizenkettedik regénye 2019-ben elnyerte az irodalmi Pulitzer-díjat. / Forrás: Chicago Tribune, Antonio Perez

Persze megvannak a szokásos válaszok: tudatlanság, önzés, kapzsiság, tehetetlenség, de nem találkozunk a pénzt és hatalmat képviselőkkel, nem hallhatóak a másik oldal érvei; minek is? Powersnek, az aktivistának igaza van, menetelünk valami nagyon rossz felé, és mi lesz, ha a levegő és a víz nagy körforgása megszakad? Mi történik, ha összeomlik a rendszer, elpusztul az Élet Fája, és miért nem veszik észre mindezt az emberek? Mert egyszer benyújtják a számlát, és nem tudjuk majd kifizetni.

Felmerül a kérdés, hogy az ember öngyilkos növekedési vágyát tényleg csak úgy lehet a legjobban gyógyítani, ha felgyorsítjuk az elkerülhetetlen öngyilkosságot? Amikor Douglas a levegőből meglátja a Csendes-óceán északnyugati részén a fakivágás hatásait, azt mondja, úgy néz ki, mint egy beteg állat leborotvált oldala, amit műtétre készítenek elő. Szerinte, ha ezt a látványt közvetítené a televízió, a vágást másnap leállítanák. De valóban így van? Megértik az emberek, mi forog kockán? És, ha igen, felhagynának a fosszilis tüzelőanyagok fogyasztásával, vagy ahogy az egyik szereplő sürgeti, visszatalálnának valami ősihez, újra őshonossá válnának? Milyen elsöprő erejű kampányra lenne szükség a globális felébredéshez?

Powers konklúziója, hogy az éghajlati, ökológiai probléma emberi probléma. Épp ezért nehéz megoldani, mert ez a kényelmünk feláldozásával jár. Mi késztetheti az embert arra, hogy mindezt feladja? És meddig tartható fenn az az önpusztító fantázia, meddig van még időnk?