A városkában, ahol felnőttem, a nyolcvanas évek második felében, amikor már komolyan érdekelni kezdett az ilyesmi, a nagyáruház hasonló részlegén kívül egyetlen kimondottan lemezbolt működött, egy eldugott, keskeny, belvárosi zsákutcában, beszorítva két butik közé. Már az nagy dolognak számított, hogy az államszocialista keretek között ilyesmi egyáltalán létezhetett, és nem kellett elutazni nyugati pop-rock lemezekért például a legendás szabadkai piacra. Ahonnét föltehetően a tulaj is szerezte az árut, lévén, hogy elsősorban jugoszláv nyomású lemezeket kínált. Déli szomszédjaink akkoriban számos világhírű banda albuma kiadásának licenszét megszerezték, és a Zágrábban működő Jugoton nevű cég szépen ki is nyomta ezeket a korongokat. Én pedig álldogáltam a szűk utcában megbúvó belvárosi üzletben, amely maga is kicsi volt, alig pár négyzetméter, és a tulaj sürgető pillantásai közepette válogattam a műanyag védőfóliába csomagolt, Jugoton-címkés lemezek között.
Ez persze korántsem az a fajta bolt volt, amelyben kedélyesen le lehet állni az eladókkal beszélgetni, nem csupán zenéről, hanem mindenféle másról is, és akár a lemezekbe is bele lehet hallgatni. Legalábbis a tulaj velem, a cingár, beesett vállú kamasszal nemigen állt szóba. Időnként, ha a zsebpénzem engedte, fölvonatoztam Budapestre, ahol a körút százéves bérházainak málladozó vakolatú kapualjaiban itt-ott ugyancsak lemezbolt működött – némelyik szintén butik szomszédságában. De hát ezek az üzletek is talpalatnyi helyet jelentettek, és úgy zajlott bennük a kínálat föltérképezése, hogy az ember elmondta, melyik előadó érdekli (én rendre ugyanazt a nevet említettem), mire a pult alól vagy egy hátsó helyiségből előhoztak egy tucatnyi, főként ugyancsak jugó, jobb esetben nyugatnémet kiadású lemezt, és lehetett választani. Ha meg netán mégse választottál, lesújtó pillantásokban volt részed, miután az eladónak fölöslegesen kellett a szűk térben hajladoznia vagy a dohos raktárban keresgélnie.
Nat és Archy lemezboltja nem egészen ilyen. Tropakörnyéknek hívják, a kaliforniai Oaklandben üzemel, és rendszerint pezseg benne az élet.
Még akkor is, ha ez nem mindig felhőtlen dolgokat és csupa örömöt jelent. Mostanság például különösen nem. Nat és Archy közös vállalkozása fölött kimondottan sötét fellegek gyülekeznek. A Tropakörnyék Lemezboltot bezárás fenyegeti, miután a közelben a Kutyagumi nevű megaáruház fölépítését tervezik, amelynek a lemezosztálya előre borítékolható módon jóval nagyobb és olcsóbb választékot fog a környék zeneőrültjeinek kínálni, mint a két jóbarát családias hangulatú üzlete. Akiknek ráadásul ezzel párhuzamosan a magánéletük se a legrózsásabban alakul.
Csőstül jönnek a bajok, ahogy az ilyen szitukban történni szokott, egyik galiba bevonzza a másikat. A feleségeik ugyancsak közösen melóznak, bábaként, leginkább alternatív otthonszülések keretében, és miután az egyik ilyen alkalom kis híján tragédiával, számukra legalábbis mindenképpen balul végződik, szintúgy nehézségekkel kell szembenézniük. Ráadásul további zűrös dolgok is fölmerülnek, úgyis mint egy addig eltitkolt gyerek, egy ugyancsak leleplezett szeretői viszony, egy nem éppen a családcentrikusságáról híres, lecsúszott filmcsillagból lett balhés, rendre pitiáner gengszterügyekbe keveredő apa, és más, hasonlóan problémás ügyek.
Michael Chabon munkái évek óta jelennek meg remek fordításban a 21. Század Kiadónál – a mostani az előzők nagy részéhez hasonlóan szintén Pék Zoltán munkája, és kiváló érzékletességgel adja vissza a regény eredeti, lendületes, pergő nyelvezetét.
Azt, amely tele van olyan érzékletes megállapításokkal, mint például, hogy „az apaság olyan kötelesség, ami több, mint a pénzed, a tested, az időd, olyan jelenlét, ami nem testi és nem mérhető órával: végeérhetetlen, örök és láthatatlan, mint a gravitáció elkötelezettsége a csillagok iránt”. Vagy olyan hasonlatokkal, mint amikor valaki úgy veszi a levegőt, „mint egy asztronauta, aki egy megkettyent szuperkomputert kérlel, hogy nyissa ki a zsilipet”. És olyan metaforákkal, hogy például „Archy szíve megbillent és leesett a polcáról”.
Ez a sűrű szövésű tónus tökéletesen tükrözi és visszaadja a regény színes és sokrétű, egyszerre több történetszálat bonyolító és számtalan különféle figurát fölvonultató világát, amely nemcsak a 2000-es évek Amerikáját és annak közelmúltját tárja elénk, hanem azon jóval túl is mutat: a mindennapok és az élet lélekvesztő kanyarjai gerjesztette elesettségről, bukásokról, hibákról, félreértésekről és konfliktusokról tudósít, oly módon, hogy közben a balhék és az időnként kétségtelenül testet öltő rossz ellenére sincs okunk kételkedni a központi figurák legfőbb törekvésében, miszerint a nehéz körülmények és a fenyegetések közepette is megpróbálnak embernek maradni és emberhez méltón viselkedni.
A Telegraph Avenue Michael Chabon többi művéhez hasonlóan szerteágazó, többrétegű regény.
Túl azon, hogy számtalan popkulturális és egyéb utalással van tele – többször emlegetik például Tarantinót, és valóban, a regényt olvasva időnként olyan érzésünk támad, mintha az ő filmjeinek kockái peregnének előttünk –, és a sűrű történetszövés, valamint a buja nyelvezet komoly befogadói figyelmet kíván, a különféle kultúrák egymás mellett élését és a más-más társadalmi rétegekből származó alakok nagyon is egyformának tűnő problémáit meglehetős hitelességgel, életszagú realizmussal ábrázolja. A regénynek nincs egyértelmű főhőse, mint ahogy nincsenek benne meghökkentő, váratlan fordulatok sem. De ezek nem is hiányoznak belőle. A lendületet, a történet sodrását nem ezek adják.
A Telegraph Avenue környékén megesett dolgok a saját nyomatékuk adta tempóban és irányban haladnak előre. Valahogy úgy, ahogyan az elmúlt években újraéledő vinyllemezek barázdáiban a gyémánttű. (Ezeket a csillogó, fekete korongokat – némelyik már színes – nálunk bakelitlemezként is emlegetik, eredendően tévesen, hiszen nem bakelitből készülnek, de mivel már annyira rájuk ragadt ez a magyar elnevezés, akár maradhatunk is ennél.) Amelyek a digitális korszakban és az egyre inkább szétáradó virtuális valóságban is élethűbben, realisztikusabban szólnak, mint a modernnek és fejlettnek kikiáltott, jobbára bitek formájában létező hanghordozók. Még akkor is, ha nem is annyira ritkán por kerül a barázdák közé, vagy megkarcolódik a korong, amitől aztán serceg vagy pattog a hang, esetleg ugrik a tű.
Ettől a tónus még eleven és életszagú.
Valahogy úgy, ahogyan Michael Chabon regényfiguráinak hol párhuzamos, hol egymásba fonódó történetei is. Azzal együtt, hogy időről időre velünk együtt ők maguk is úgy érezhetik, mintha valamelyik általuk rajongott és sokat emlegetett kultikus filmben szerepelnének, avagy a legszívesebben egyik-másik kedvenc zenei előadójuk sorsát szeretnék maguk számára is jussként. A Telegraph Avenue egyrészt azzal bilincsel le, hogy tele van emlékezetes jelenettel – például a gyászszertartás a Tropakörnyék Lemezboltban, de egy másik epizódban egy bizonyos Obama szenátor is feltűnik. Másrészt azzal, hogy nemcsak elhiteti, meg is győzi az olvasót arról, hogy a leghétköznapibbnak vélt életek és sorsok is legalább annyira regényesek tudnak lenni, hogy rögtön odakívánkoznak egy emlékezetes könyv lapjaira.
