Száz éve született Nemes Nagy Ágnes, a huszadik századi magyar költészet, esszéirodalom és fordítás meghatározó alkotója, az Újhold-nemzedék vezéregyénisége, aki a kemény diktatúra éveiben is a babitsi művészeteszmény megőrzésére törekedett.
Ahogy ő maga megfogalmazta, a vidéki magyar értelmiségből származott. A család az első világháború után Erdély északi részéről, a Partiumból települt át, Nemes Nagy Ágnes már Budapesten látta meg a napvilágot 1922. január 3-án. Fiatalon meghitt kapcsolatot ápolt apjával, aki verseinek első és értő olvasója, költői pályájának támogatója volt, később azonban világszemléletük miatt eltávolodtak egymástól.
Egész életére rányomta bélyegét szívbetegséggel küzdő anyjával való viszonya: „Szegény, idegbeteg anyám, aki tönkretette a gyerekeit […], a férjét, és akinek nem volt betegségtudata. Mert akkor gyógyítani lehetett vagy kellett volna. […] nehéz felnőni egy idegbeteg anya mellett. […] Szörnyű volt az igazságtalansága, méltánytalansága. Ahogy büntetett, főleg ok nélkül, az ütésig (köpésig) alacsonyodva olykor-olykor” – írta Az élők mértana című esszékötetében.
Ebből a nyomasztó légkörből a költészet, az irodalom jelentett számára menedéket. Négyévesen írta meg első versét: „A büszke tehén a réten áll. Csak áll.” Konkrét, mégis elvont gondolatokat fogalmazott meg már kislányként, ezt a költői látásmódot pedig élete végéig megőrizte: „megtalálható benne az a két tendencia, amely későbbi költői életemet határozottan jellemezte. Az egyik a konkrétumhoz tapadás, a másik pedig az elvontsághoz húzó hajlam”. Annak a Baár-Madas Református Leánylíceumnak a tanulója volt, melyet Áprily Lajos igazgatott, aki költői ambícióiban támogatta a fiatal Nemes Nagy Ágnest.
A Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin–művészettörténet szakos hallgatójaként Szerb Antallal – akit mentorának tekintett, és akihez plátói szerelem fűzte – és Halász Gáborral is kapcsolatba került, de itt ismerte meg későbbi férjét, Lengyel Balázst is.
Egy hónappal a német hadsereg magyarországi bevonulása után, 1944. április 21-én kötöttek házasságot. Nyolc nappal később kezdődtek meg a deportálások: akkor indult el az első vonat Kistarcsáról. Nemes Nagy Ágnes férjével együtt – aki eddigre már elszökött a katonai szolgálatból – zsidókat mentettek, bújtattak. Tettükért 1997-ben Izrael Állam a Világ Igaza címet adományozta nekik. 1980-ban Kabdebó Lórántnak adott interjújában Nemes Nagy Ágnes erre az időszakra így emlékezett vissza:
„Március 19-e után elkövetkezett életemben az a sajátos korszak, amit én úgy nevezek, hogy az iratmosás kora. Egyre több embert kellett elbújtatni, és egyre több embernek kellett hamis papírokat szerezni, hogy élni tudjanak. Na most, a hamis papír előállításának nagyon jó módja az, hogy az ember fog egy régi papírt, lemossa, és az új szöveget ráírja. (…) Mostuk tehát nagy szorgalommal a papírokat. Nagyon különös helyeken járt akkor az ember. Jártam vadidegen lakásban, ahol azt kellett kérdezni, hogy megjött-e a gyapjúszövet, és akkor kiadták a pecsétet. Jártam nyilas lakásban, lelkészi hivatalban, jártam sárga csillagos zsidó házban. Jártam olyan helyeken, ahol azelőtt soha, vittem az élelmiszert meg a zoknit meg a svájci mentesítő iratokat. Nem nagyon tudják ma már, hogy az mi volt.”
Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs mindent elkövettek írótársaik, Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György megmentéséért is, de tehetetlennek bizonyultak a pusztító rendszerrel szemben, mindhármukat a balfi kényszermunkatáborban gyilkolták meg a nyilasok, 1945 elején.
A háború utáni időszakban úgy tűnt, fokozatosan vissza lehet térni valamiféle normalitáshoz. 1946 szakmai szempontból meghatározó esztendő volt: ekkor jelent meg első verseskötete, a Kettős világban, és ekkor alapította meg Lengyel Balázzsal közösen az Újhold című irodalmi folyóiratot. Erről így mesélt Kabdebó Lórántnak:
„Körös-körül romban volt a főváros, romban volt az ország, de az irodalom hirtelen, váratlan áramlani kezdett, mindenki írt, énekelt, dalolt. Azt lehetne mondani, úgy forrt, úgy fortyogott az egész irodalom, mint mikor egy fazékról leveszik a fedőt. De tudok szebb hasonlatot is mondani. Azt is tudom mondani, hogy ezt a három évet akár kozmikus tavasznak lehet nevezni, mint amikor a Nap már éppen elhagyja a Baktérítőt, hogy meginduljon észak felé, a tél romjai felett. De az irodalom megkezdte legfontosabb munkáját, tudniillik, hogy legyen.” A lapot három évvel később túlzott polgárisága miatt betiltották, de ilyen rövid idő alatt is a babitsi Nyugat eszmeiségét és minőségét vállaló írói-irodalmi törekvések szimbóluma lett.
Mielőtt Magyarországon bezárult volna a világ, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs nyolc hónapot tölthetett ösztöndíjjal Rómában és Párizsban. Kevés pénzből gazdálkodtak, padlásszobában laktak, sokat fáztak és éheztek, de ez az utazás a világot adta nekik, ezekből az élményekből táplálkoztak a nemsokára rájuk nehezedő csend éveiben.
Visszatértükkor egy ismeretlen Magyarország fogadta őket, a fordulat évével ő és férje is megszűntek, mint irodalmi személyek.
A „répa-korszakban” – ahogy ők maguk nevezték – sokakhoz hasonlóan Nemes Nagy Ágnes is belső száműzetésbe vonult: írt a Köznevelés című pedagógiai folyóiratnak, magyartanáraként dolgozott a krisztinavárosi Petőfi Gimnáziumban – ahol Tandori Dezső volt az egyik tanítványa –, ebből a kevéske bevételéből tartotta el férjét, édesanyját és testvérét. Mindeközben pedig Mándy Iván, Pilinszky János és Lakatos István asztaltársaságában vitatkozott az irodalomról.
Amikor enyhült a politikai nyomás, az Ifjúsági Könyvkiadónál jelenhettek meg az addig szilenciumra ítélt költők – mások mellett Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Varga Katalin – történetei, mint például az Az aranyecset vagy a Bors néni Nemes Nagy Ágnestől. A műfordítás adott még lehetőséget arra, hogy láthatatlanul is tovább folytathassa irodalmi munkáját: ekkoriban ültette át magyarra Corneille, Racine, Molière drámáit, Victor Hugo, Saint-John Perse verseit, Rilke és Bertolt Brecht írásait.
Nemes Nagy és Lengyel Balázs ekkortájt került szoros baráti kapcsolatba – mely kisebb-nagyobb zökkenőkkel élethosszig tartott – Polcz Alaine-nel és Mészöly Miklóssal. Barátságukat ilyennek írta le Polcz Alaine: „Sokat voltunk együtt, és szorosan összetartoztunk. Ez olyan négyes volt, hogy mindenki mindeniket szerette. Ritkaság két házaspárnak ilyen meleg barátsága. (…) Balázzsal mi voltunk a szelídek, az engedékenyek, és Ágnes, Miklós a tigrisek, a nemes vadak, akiket mi néha borzadva néztünk és próbáltunk szelídíteni, lágyítani, kisebb-nagyobb eredménnyel. Persze azért sok-sok szeretet volt bennük.”
A politika nyomasztó légköre, a szegénység, a kirekesztettség, a kiszolgáltatottság, az irodalmi mellőzöttség felőrölte Nemes Nagy Ágnes lelkét.
Hangulatváltozásai, feszült idegállapota és túlérzékenysége házasságát is kikezdte. Lengyel Balázs, aki az 1956-os forradalomban való részvétele miatt börtönben ült, Szabó Magdával üzente meg, hogy el akar válni. Bár házasságuk véget ért, de szellemi életközösségük az utolsó pillanatig összetartotta őket. Lengyel Balázs 1971-ben újranősült, Nemes Nagy Ágnes azonban soha nem engedett be más férfit az életébe.
Tizenegy évnyi hallgatás után látott napvilágot a második, Szárazvillám című kötete, mellyel visszatért az irodalmi nyilvánosságba, és vált a korszak meghatározó alkotójává. Versei külföldi folyóiratokban, antológiákban és önálló fordításkötetekben is megjelentek – angol, német, francia és olasz nyelven. Az objektív líra, az új tárgyiasság és a klasszikus modernség egyaránt jellemzi a következő időszakban megszülető életművét.
1979-ben Lengyel Balázzsal közösen négy hónapot töltött az Egyesült Államokban, az Iowai Egyetem nemzetközi íróprogramjának köszönhetően (élményeit az Amerikai naplóban foglalta össze); az intézmény válogatott verseit is kiadta Bruce Berlind fordításában. Négy évtizeddel a megalapítása után 1986-ban Lengyel Balázzsal közösen támasztották fel az Újholdat – almanach formában, évente két példány jelent meg –, amely öt évet ért meg.
Nemes Nagy Ágnes súlyos betegsége mellett is nagy odaadással szerkesztette a kiadványt. Halálával az Újhold is megszűnt.
Polcz Alaine az utolsó pillanatig mellette volt. 1994-ben a Kortárs folyóiratban így idézte fel ezt az időszakot: „Egyszer azt mondja: »Ne hozzál nekem több virágot«. Meglepetve kérdezem: »De Ágnes, ha egyszer úgy szereted, most miért ne?« »El akarok szakadni mindentől, ami földi. El akarok szakadni a bánattól, a szeretettől és az örömtől, ezért ne hozzál többet virágot.« Az utolsó tavaszon Szigligeten voltam vele egy hétig, szomszédos szobában, hogy tudjon jelezni, a falon kopogva. Tavaszodott. Akkor egy hétig újból el tudta fogadni a virágokat; utolsó oldott és szép napok… Egy magnóliagally, madár elhullatott tolla; tudta ismét szeretni, nézni, megtapintani. (…) Egyszer meg azt mondja: »Nézz ki az ablakon, mit látsz ott?« Egy háztetőt. »Milyen az a háztető?« Egy kicsit kopott és semmitmondó, szürke.« »Nem, nézd meg jobban! Nem látod, hogy gyönyörű?« Nézem a háztetőt, és rájövök, hogy tényleg szép. Erre azt mondja Ágnes: »Látod, ezért nem akarok meghalni, mert olyan gyönyörű az élet.«”