A Nyugat főszerkesztőjeként és költőfejedelemként kora megkerülhetetlen alakja volt, de szerelmi kalandjainak hála adott témát a bulvárnak is. Babits Mihály elfojtásokkal teli, szenvedélyes élete.
„Mirólunk rég nem fogja senki sem tudni, kik voltunk, amikor Babits Mihályt az iskolában fogják tanítani”; „Az emberiségnek néhány évezred során csak húsz-harminc olyan költőzsenije született, mint ő”. Előbbi mondat Benedek Elektől, utóbbi Szabó Lőrinctől származik, és mindkettő Babits Mihályra, a huszadik századi magyar irodalom egyik leginkább meghatározó alakjára vonatkozik. Akiről Térey János így írt Teremtés vagy sem című kötetében megjelent esszéjében: „Babits intézmény volt. Sprőd, karót nyelt tanár, ezer elfojtással, kortársakat méricskélő gőggel. Papírember, aki kalandra vágyik az elefántcsonttoronyban. Igaz humanista, aki átéli a liberalizmus válságát. Habár túl merev, magatartásminta Nemes Nagyig és tovább. (…) Ameddig élt, létezett a Nyugat.”
Ebből a néhány jellemzésből is kitűnik, hogy Babits Mihály a magyar irodalom egyik leginkább ellentmondásos alakja. Vitathatatlan tekintély, ugyanakkor sok tekintetben félszeg, világtól ódzkodó figura.
Babits 1883-ban született művelt, polgári családban. Édesanyja falta az irodalmat, a kultúrát, nem csoda, hogy Babits kiskorától kezdve rajongott a versekért. Édesapját korán elveszítette. A gimnázium után egyértelmű volt, hogy egyetemre megy, magyarból és latinból szerzett tanári oklevelet, ott ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányival is. Az egyetem után tizenegy évig tanított. A háború alatt, 1916-ban függesztették fel tanári állásából – egy vers miatt.
A Játszottam a kezével című költeményt (amely megtalálható ebben a Babits-kötetben is) Révész Ilona mozdulatművész hímző kezeihez írta a költő, és szerepelt benne ez a néhány sor is: „Csak egyszer lenne még enyém / s kedvemre csókkal önteném / szívesen halnék azután / nagyobb örömmel ontanám / kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért!” Ezek a gondolatok az első világháború kellős közepén felbőszítették a „hazafiakat”, és a vers nyomán kitört botrány vezetett Babits elbocsátásáig.
Renoméja a harmincas évekre betonszilárd lett mégis: bár huszonhat évesen publikált először, hamar ünnepelt költő lett, aztán műfordító, regényíró, a Nyugat főszerkesztője.
Nem rajongott a hangos társaságért, nagyvilági életért, ennek ellenére a nők körülrajongták. Ady halála után ő lett az ügyeletes sztár, még a költőfejedelem özvegye, Csinszka is kivetette rá a hálóját. Egy rövid románc után azonban – amiről levelezésük tanúskodik – kapcsolatuknak vége szakadt.
Házassága sem mondható mindennapinak, hiszen barátja, Szabó Lőrinc menyasszonyát szerette el költőtársától. Tanner Ilona, írói nevén Török Sophie eleinte szintén azért legyeskedett Babits körül, mert afféle trófeaként meg akarta szerezni magának a kor legnagyobb költőjét. Házasságukra ráment Babits és Szabó Lőrinc barátsága is. Legalábbis egy időre. Szabó visszaemlékezéseiben azt írta, hogy férfias módon tisztáztak mindent egymással, és végül ő engedte át Babitsnak a menyasszonyát. Együtt közölték Ilonával a döntést, így köttetett meg a házasság 1921-ben. A feleség szempontjából a sors fintora, hogy bár az eredeti cél, miszerint a legnagyobb élő költő felesége legyen teljesült, számára nem hozta el a kiteljesedést. Tehetsége alulmaradt férjéével szemben. Mindenesetre ő volt a múzsa, a feleség, és Babits súlyos betegségekor férje ápolója is.
Míg Babits eléggé zárkózott, magának való ember volt, Ilonáról ezt nem lehetett elmondani. Török Sophie verseiből az derül ki, hogy szerelmi élete a házasságuk alatt sem volt mentes nagy érzelmektől, aminek alanyai nemcsak férfiak, de nők is voltak. Mivel gyermekük nem születhetett, kapóra jött egy furcsa családon belüli eset: Ilona öccse teherbe ejtett egy cselédlányt, de rábeszélték, tartsa meg a picit, majd ők örökbe fogadják. Megszületett hát Ildikó, és Babitsék kapcsolata új lendületet kapott.
1936-ban derült ki, hogy Babits súlyos betegségben, gégerákban szenved, később meg is műtötték, ami után már beszélni sem tudott, mindenkivel írásban kommunikált. Ez és persze a világháború az oka annak, hogy a hangulata még komorabb lett.
Saját bajai mellett Babitsot az emberiségre váró gyötrelmek, küzdelmek is kínozták. Élete utolsó éveiben a politikai, közéleti ellentétek egyre jobban elszigetelték. Mindvégig fontosnak tartotta azonban az események fölött álló költő őrző-óvó szerepét, akinek feladata időben figyelmeztetni a veszélyre. Kilépett addig görcsösen őrzött elefántcsonttornyából, hogy hitet tegyen elvei mellett: megírta egyik fő művét, a Jónás könyvét, s ezzel feltette a koronát hatalmas életművére. A vers a prófétáról szól, aki bár el akar futni hivatása elől, belátja tévedését. Viszontagságai után megérti, hogy mindenáron, akár az élete árán is az igazság kimondása és az emberiség szolgálata a neki rendelt feladat.
Babits még megérte, hogy Dante Isteni színjátékának fordításáért megkapta a San Remo-díjat, amit halála előtt egy évvel személyesen vett át Olaszországban. 1941-ben aztán, 58 éves korában a magyar irodalom egyik legfontosabb alakja végképp elhallgatott.
