Földényi F. László esztéta A melankólia dicsérete című könyvének bevezető fejezete egy hanyatt fekvés története. A napon pihenő test lassan elszakad a tudattól: „Úgy nehezedtem rá a földre, mintha önmagamból akartam volna kiszakadni: A földdel szerettem volna eggyé válni; a földdel, amely a lefelé zuhanó testeket megállítja. A nehézkedési erőnek engedelmeskedett a testem, a gravitációnak, amely a mélybe vonzotta. (…) A feneketlen mélység vonzerejének átadva magát, a test nem zuhan többé. Ő maga válik szakadékká.” Egy a fáradtan elernyedő, az álom feneketlen mélysége felé gravitáló test szakadéka tűnik fel Bartók Imre Lovak a folyóban című regényében is. És nem csupán feltűnik, de ez a test válik a történet hordozójává.

2021 egyik legfontosabb szépirodalmi műve a szerző korábbi munkáihoz (Fém, A patkány éve, A nyúl éve, A kecske éve, Láttam a ködnek országát, Jerikó épül) hasonlóan komplex, több szinten működő és értelmezhető, eleven szerkezet. Olvashatjuk (metafizikai) krimiként, sci-fiként, horrorként, groteszk önéletrajzként, társasjáték-elméletként, a kritika és a magasirodalom viszonyrendszerét parodizáló lektűrként, filozófiai esszéként, kafkai parabolaként, vagy akár egyetlen hatalmas álommonológként. Akármelyik mellett döntünk,

elkerülhetetlenül magával ragadnak bennünket a regény szinte tökéletesre csiszolt mondatai. Bartók Imre lehengerlően jó mondatokat ír, elveszni bennük sokszor nagyobb élvezet, mint kikeveredni szövevényes és rejtélyes világukból.

„Ha még egyszer valaha regényt írnék, alighanem egyetlen motívum körül forogna az egész, jól szerkesztett, világosan határolt, kontúros képpel kezdődne és érne véget.” Így kezdi történetét a regény narrátora, egy szakmai és magánéleti kudarcai nyomán (alkotói) válságba került író, akinek Jerikó című fő művéből alig fogyott, a vágyott irodalmi díjra sem jelölték, és a házassága is tönkrement, így a családi otthont elhagyva egy penészfoltos szuterénben kénytelen meghúzni magát. A valósággal való eltéveszthetetlen párhuzamok – a legnyilvánvalóbb a magnum opus címe: Bartók Imre 2018-as műve Jerikó épül címmel jelent meg – a kulcsregény irányába csábítanak, a Lovak a folyóban azonban nem hagyja magát, változatos eszközökkel veri át a referenciális értelmezésre éhes olvasót.

Bartók Imre Lovak a folyóban című könyvének borítója.
Forrás: Jelenkor Kiadó, Facebook

Az elbeszélő hamar egy rejtélyes bűnügyi nyomozás közepén találja magát, és egy ideig még abban sem lehet biztos, hogy hős megmentőként, tanúként, vagy elkövetőként számolnak vele. A gyanútlan áldozatait a metró alá taszító gyilkos utáni hajsza a narrátor szüleivel játszott társasjáték, a misztikus Zothique világában tükröződik vissza: önálló történet kel életre, amely számos ponton metszi az író fikción belüli valóságát – és mutat rá annak, irányadó fonal híján feltárhatatlan labirintusra emlékeztető szerkezetére. „A minap arra gondoltam, hogy sosem tudjuk megnyitni a kaput. Hogy sosem fogunk eljutni a célunkhoz. Aztán eszembe jutott, hogy talán azért nem, mert már ott vagyunk. Mert mindig is ott voltunk.”

Nehéz ezt nem megfeleltetni a regény történetével, amely „világosan határolt, kontúros képpel” kezdődik és ér véget, a kettő közti látomásszerű események pedig talán éppen a céltalan – mert cél nélküli – nyomozás: a metrós gyilkos utáni hajsza és a társasjáték terében zajló bolyongás valóságon átszűrt megfelelői. Ha így van, akkor a mellőzöttsége miatt frusztrált író képzelgése, irodalmi ellenfelei elpusztításáról, illetve az új mű megszületéséről, és annak sikeréről szőtt vágyálma az alkotás allegóriája. Ez lehetne az az egyetlen motívum, ami körül „forogna az egész”.

Az alkotói kételyeket Bartók Imre ellenállhatatlan (ön)iróniával hozza felszínre, az irodalom és a kritika szerepéről, valamint az olvasók elvárásairól szóló eszmefuttatásai elválaszthatatlanok az álom és ébrenlét határán kóborló narrátor vízióitól.

A test fent felidézett szakadéka egyszerre vonzza az elbeszélőt, a szerzőt és az olvasót is. Hiába azonban a zuhanás állandó veszélye, a szöveg a valóság és a fikció különféle szintjeinek egymásba játszásával bizarr örömöt kelt az emberben.

A képen Bartók Imre a Lovak a folyóban című könyv szerzője.
Fotó: Valuska Gábor, forrás: litera.hu

„Mennyi minden van még az irodalmon kívül, a haldokló természet például nem szorul rá az irodalomra, regényekkel még egyetlen jégtábla olvadását sem lehetett visszafordítani, érzékeny költeményekkel és ügyesen megkomponált novellákkal még egyetlen malacon, csirkén vagy szarvasmarhán sem sikerült segíteni, akik pedig százmilliós tenyészetekben szenvednek bélsártól  csillogó barakkjaikban, és még csak fogalmat sem alkothatnak arról a rémálomról, amibe keveredtek, és ahol nyilvánvalóan megváltás a halál, nem az irodalom rajtuk sem segít, de nem segíthetünk ezzel egymáson és magunkon sem, és főleg én nem segíthetek.”

Térjünk vissza végül Földényi F. Lászlóhoz, aki szerint a „melankolikus úgy látja a dolgokat, mintha először pillantaná meg őket, és semmilyen előzetes tudással nem rendelkezne róluk. Ettől látszanak rendhagyóan szépnek. De közben ijesztőek is: a melankolikus, bármire szegeződjön a tekintete, mintha egyenesen a teremtés kezdetébe pillantana bele.” Ebből kiindulva Bartók Imre regénye egy melankolikus víziója, aki mindent először lát, és mindenben a teremtés kezdetét látja. Ami félelmetesen közel esik a teremtés végéhez.

Felkavaró szöveg a Lovak a folyóban, nem könnyű eldönteni, hogy akkor járunk jobban, ha elkerüljük a benne felnyíló szakadékot, vagy a történetben sokszor felidézett ókori filozófushoz, Empedoklészhoz, esetleg a szintén gyakran visszatérő tolkieni lényhez, Gollamhoz hasonlóan, levetjük magunkat a mélybe.