Az Ünnepi Könyvhéten adták át az Írók Boltja Üveggolyó-díját, melyet 2022-ben Kukorelly Endrének ítéltek a bolt munkatársai. A díj kapcsán a szerző legutóbb megjelent Istenem ne romolj című kötetét ajánljuk.

Jancsó Miklós utolsó filmjei láttán joggal érezhettük úgy, hogy az idős mester elevenebb, frissebb és pajzánabb, mint bármelyik harmincas rendező. Mintha az a kilencedik évtized a társadalmi konvenciókat kifordítva örök fiatalságra ítélte volna a szellemét. Kukorelly Endre hetvenéves – hamarosan hetvenegy –, ám a költészetén a kor éppoly kevéssé érhető tetten, mint Jancsó filmjein. Istenem, ne romolj című kötetében – amely az elmúlt tíz év termését gyűjti egybe – a jól ismert avantgárd jegyekkel díszített posztmodern lírai én szólal meg, keresetlensége és a szertelenség álcája mögé rejtett feszült figyelme azonban (ismét) eloldja a verseket a korstílusoktól, divatoktól és hagyományoktól, a prekoncepciókat lehámozva pedig egy kortalan (és gyakran féktelen) beszélő marad, aki fittyet hány az olvasói elvárásokra.

– Verseskötetet kiadni a lélek luxusa. A prózának van piaca, biznisz, a versnek nincs. Ma, most nagyon is érzem, hogy a vers mennyire magánügy. Magamnak csinálom, minek mutogassam másoknak – mondta Kukorelly a kötet kapcsán a revizoronline.com-nak adott interjújában. Ugyanaz a lazaság köszön vissza a mondataiból, ami a versekből is árad, de ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: ez a magánügy precízen megszerkesztett közzétételt jelent, a látszólagos érdektelenség pedig – a másokkal való megosztás gesztusában – valójában a közlésvágy tudatosan artikulált formája.

Az Üveggolyó-díjasok fala az Írók boltjában.
Az Üveggolyó-díjasok fala az Írók boltjában. / Fotó: Oláh Gergely Máté, forrás: Írók boltja, Facebook

A műnemek piaci különbségei ugyanakkor az olvasók szempontjából sem elhanyagolhatók, hiszen a prózaíró Kukorelly Endre jóval szélesebb körben ismert, mint a költő. Bár a pályáját a költészet határozza meg, erre utal az életműben refrénként – pontosan tízévente – visszatérő verseskötetek megjelentetése is, mégis fenti megjegyzését igazolhatja, hogy a közönség számára a Tündérvölgy, az Ezer és 3, vagy a Cé cé cé pé könnyebben elérhető irodalmi jelenségek, mint a Kicsit majd kevesebbet járkálok, a Mennyit hibázok, te úristen, vagy az Istenem, ne romolj.

Amiben viszont semmilyen különbséget sem találunk, az a művek önéletrajzi vonatkozása, és az ebből következő referenciális játék. „Beszélgetnek a tévében. Most közelről az egyikük / arca, nem az enyém. Ki van írva, / hogy Kukorelly Endre. Azért, hogy tudja, aki / nézi, ki az ott. Nem én vagyok. / Én egy másik vagyok.” A referencialitás kettős szerepű, felveti a szerző és a beszélő szoros kapcsolatát, de azonnal zárójelbe is teszi azt, ahogy az imént idézett Felső című versben is olvashatjuk. Ha Kukorelly Endre nevét látjuk kiírva, az még nem jelenti azt, hogy valóban Kukorelly Endre szól: ő egy másik. „Jól nézel / ki, közli a csajom, pont mikor az az illető beszél.” A külső nézőpont, valaki más tekintete sem bizonyíték, hiába köti össze a két Kukorellyt a „csaja”, az azonosság így is megkérdőjelezhető.

Ez kiindulópontnak sem rossz, hiszen a versek mélyről jövő, természetes prózaisága egy stabil elbeszélőt feltételez, valakit, akiben bíznunk kell, hogy higgyünk a látvány igazságában.

„Fél három, süt a nap, / besüt a kávéházi portál ablakán, / a haza fonnyada, / süt rá a nap, meleg van, / a fagylalt hideg, / autóznak, igyekeznek, / mindenkinek, neked, / nekem, neki megvan / a maga bánata” – olvassuk a Parfait című nyitóversben. A narrátor már az első lapon felbukkan, és tekintete beborítja a kötet szöveguniverzumát, senki és semmi nem kerülheti el a figyelmét, kíméletlenül költészetté formálja a hétköznapok banalitását. Csakhogy a valóságos személy, a szerzői karakter és a lírai én szerepének folyamatos felcserélésében a megfigyelések is elbizonytalanodnak.

A képen Kukorelly Endre Istenem, ne romolj című könyve.

Mintha Orson Welles A sanghaji asszony című krimijének híres tükörtermi jelenetébe csöppennénk, ahol a végtelenbe sokszorozódó látványok között találjuk a valóságot is, de a pisztolypárbajban sokáig mégis csak a tükörképek sebesülnek meg. Végül persze Rita Hayworth is halálos sebet kap, vagyis a reflexiók örvényében megtalálhatjuk az utat a jelentéshez.

„Szózatnál föláll a székről. / Könnyű esésű, virágmintás vászonruha, / kihozza a fenekét. Hátul / jó mélyen kivágva, látszik / a melltartó keresztpántja. Jó / lába van. Nem nagyon / jó. Eléggé. Kellőképp. Annyira, / hogy az jut eszembe, / ne romolj, Istenem! Himnusznál / is nyilván kiállt a / padból, de akkor másfelé / néztem. Farkas utca templom. Szép. Nézz másfelé. Minden az, beleértve a romlást.” A kötet címadó versében a profán a tekinteten keresztül behatol még a szakrális térbe is, de nem a kontamináció vágyával, nem rontja meg azt, ellenkezőleg, úgy keveri a világokat, a regisztereket, hogy végül mindenben, még a romlásban is megláthatjuk a szépet.

Ez a romlás pedig egyszerre érinti a szöveget, a kötet történelmi kontextusát („a haza fonnyada”), és a szerző személyét.

Az elmúlás elkerülhetetlensége azonban sem pátoszt, sem rezignációt nem vált ki a lírai elbeszélőből, az idő múlására sokkal inkább pajzán derűvel reagál: „Most jó, / locsoltam is, / fel van mosva a konyha, // áll a / faszom, mint / fiatalabb koromba’, / a többi / versszakban / gorombaság már nem lesz, // nyugodtan el- / andaloghatsz / vagy elmerenghetsz, // az élet / jó, a / gereblyét hátraviszem” (Most jó). Még az ősz eltéveszthetetlen konnotációját is sikerrel írja felül: „Már kopaszodnak a fák. / Annyira otthonosan ülök, elzsibbad a bal karom. (…) menekül a fiúja elől egy kiscsaj sikítozva. / Jól van a világ kidolgoz’, na.” (Már kopaszodnak a fák)

A képen Kurorelly Endre az Istenem, ne romolj című könyv szerzője.
Kukorelly Endre / Fotó: Csabai Kristóf, forrás: Fidelio, fidelio.hu

Talán csak az elődökre és pályatársakra emlékező versek esetében válik komorrá a tónus. Arany János, Mészöly Miklós, Tandori Dezső vagy El Kazovszkij alakjának megidézésekor mintha ellentétes utat járna be Kukorelly, mint a kötet más részein. Amíg a többi versben a banalitáson és a frivolitáson keresztül jut el valami „profán szentségig”, az életöröm ünnepléséig, addig itt az életművek szakralitása vezet el a nemlét, a hiány hétköznapiságához.

És ez a tapasztalat köszön vissza a kötetzáró versben is (Eltűnnek sorban). Az eltűnés sorrendjében című norvég akció-thrillert parafrazáló műben – a beszélő a kedvenc svéd filmjeként említi – gyors egymásutánban hal erőszakos halált a legtöbb szereplő, a műfaji szabályokhoz ragaszkodó narratíva azonban túlmutat az öncélú mészárláson, és az élet kikerülhetetlen rendjét érintő konklúzióhoz vezet: „ha elég mélyre ások, // jó, rossz, gonosz, pocsék, eltűnik sorban, / mint te meg / te meg én, ideje amikor van.”

Kiemelt kép forrása: Oláh Gergely Máté, Írók boltja, Facebook

Istenem, ne romolj
Kukorelly Endre

Kiadó: Kalligram Kiadó

Kiadás éve: 2021

Ár: 3500 Ft