„A száz éve született Nemes Nagy Ágnes olyan mély hatást gyakorolt a 20. század második felének magyar irodalmára, mint rajta kívül csak nagyon kevesen. (…) Nemes Nagy a látásunkat változtatta meg, és ezt ugyanúgy érzékelem a nemzedékemhez tartozó számos költőn, ahogy idősebbeken és fiatalabbakon egyaránt” – írta Schein Gábor költő, irodalomtörténész a Literán megjelent Kettős látás című cikkében.
Kabdebó Lóránt, az idén januárban elhunyt irodalomtörténész pedig így vezette fel a Jelenkorban a költővel készített interjút, 1986-ban: „Érdekes, hogy Nemes Nagy Ágnes mennyire megfigyeli, mennyire tudomásul veszi, mennyire regisztrálja a környezetét. Azt a világot, amelyikben él, ami körülveszi. Emlékszem, egy régebbi beszélgetésünk során beszélt arról, hogy a Krisztinavárosi templomnak van egy kovácsoltvas keresztje, fent a tetőn, sose vettem észre addig. Azóta ahányszor megfordulok ott, én magam is megnézem, ahogy az ég átvilágít rajta. Azóta úgy érzem, hogy jobban ismerem ezt a várost, ahol élek.”
Nemes Nagy Ágnes költészete a környezetünk addig talán sosem észrevett részleteinek regisztrációja, látásmódja a látás természetessége és egyben totalitása.
Erről akár már első verse olvastán is meggyőződhetünk. „Akkor létesítettem, mikor még írni nem tudtam, tehát körülbelül négyéves koromban. Szól pedig a vers a következőképp: »A büszke tehén a réten állt, csak állt.« (…) Ha a mélyenszántó versikét elemezni akarnám, akkor azt mondhatnám, hogy megtalálható benne az a két tendencia, amely későbbi költői éltemet határozottan jellemezte. Az egyik a konkrétumhoz tapadás, a másik pedig az elvontsághoz húzó hajlam. A tehén, amint ott áll a réten, maga a látvány, maga a tapasztalat.”
Az első költemény fenti elemzése a Maszk nem takarta már című kötetben is helyet kapott, amely a költő születésének századik évfordulójára időzítve a hagyatékban fennmaradt fotókból válogat, és azokra a versekből, prózai írásokból, interjúkból gyűjtött részletekkel reflektál. Az album párbeszédkísérlete a fényképeket és a szemelvényeket úgy emeli ki az eredeti kontextusból, hogy azonnal új környezetet teremt számukra:
a felvételeket a szövegek, a szövegeket a fotók fogják közre, együttes jelenlétük pedig számos lehetséges új értelmezésre irányítja a figyelmünket.
Ferencz Győző költő, irodalmár nagyszerű válogatásában a részletek a felvételekkel karöltve laza kronológia szerint kísérik végig az olvasót Nemes Nagy Ágnes életén. A szerkesztés amellett, hogy teret enged a kép és szöveg dialógusából következő intellektuális játékosságnak, izgalmasan reflektál a költői alkat és látásmód befogadására is.
A szövegrészletek ugyanis – mint afféle szépirodalmi pillanatfelvételek – Nemes Nagy művészi jelentőségéről tanúskodnak, a világ mások számára alig észrevehető tárgyai, tényei és összefüggései látvánnyá alakításáról, miközben a fényképek az alkotót avatják látvánnyá. Amíg a költő a világra tekint, mi őt nézzük. Objektivitás és szubjektivitás, a „konkrétumhoz tapadás” és az „elvontsághoz húzó hajlam” önfeledt játéka teszi ellenállhatatlanná a kötetet.
Látjuk Nemes Nagy Ágnest gyermekként, kisiskolásként, fiatal nőként, látjuk, amint Ottlikkal csónakázik a Balatonon, végigkövetjük, ahogy férjével és szellemi társával (majd később már csak szellemi társával), Lengyel Balázzsal beutazzák a világot, és látjuk idősen, betegen. Talán kissé zavarba ejtő ily módon végigpörgetni egy életet, mintha hívatlan vendégként lépnénk be egy távollévő privát tereibe, van azonban valami, ami újra és újra elfeledteti velünk a voyeur, a leskelődő kétes szerepét, ez pedig Nemes Nagy Ágnes tekintete.
Mindegy, hol ütjük fel a kötetet, ugyanazzal a szigorú, átható tekintettel szembesülünk:
mintha életkortól, környezettől, körülménytől függetlenül minden pillanatban folyamatosan a lényeget kutatta volna a világban. És ezzel a saját helyzetünk is értelmet nyer: nem kéretlenül kukucskálni, hanem megérteni vagyunk itt. Megérteni a világot magunk körül Nemes Nagy Ágnes tekintetén keresztül.
A fotók és szövegrészletek megfejtéséhez, a közöttük lévő kapcsolat megértéséhez – igény és felkészültség szerint – a kötet végén lévő jegyzékhez kell lapoznunk. Ez adja a Maszk nem takarta már dinamikáját, ami még akkor is meghatározhatja az olvasást, ha a képek és szemelvények önmagukban, a pontos információk hiányában is megállnak. Sőt, akár egyfajta képzőművészeti alkotásként, fénykép és irodalom egymásba fordulásának nyomaként is élvezhetjük.
Hasonló dinamikát fedezhetünk fel a Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött verseit tartalmazó kötet esetében is. A 2016 után újra megjelent, közel 100 kiadatlan művet magában foglaló könyv nem a különféle médiumok együttes hatásának mozgalmasságával, hanem az életmű első látásra talán széttartó alkotásainak összefoglalásával ér el a „képeskönyvhöz” mérhető hatást.
Nemes Nagy életműve nem terjedelmes, munkája jelentős részét a ritkítás tette ki. – A fél életemet azzal töltöm, hogy értelmezek, tömörítek, lefaragok. Amikor először megpillantom a leendő verset – úgy távolról, a maga ősállapotában –, akkor az még olyan széles, mint a fél-Galaktika. Akkor elhagyom a fölöslegeset – mondta egy interjúban. Az értelmezés, tömörítés lefaragás ugyanakkor nem csupán az adott költemény, de munkássága egészének kontextusában értelmezendő, ahogy a kötet fülszövege fogalmaz: „szenvedélyes tudatossággal formálta egységessé lírai életművét”.
A roppant munkával, vagyis a tökéletestre csiszolt költészettel párhuzamosan ugyanakkor Nemes Nagy Ágnes „belső használatra” megalkotott egy ezzel látszólag ellentétes beszédmódot.
Ha a líráját objektívnek, tárgyilagosnak, az érzelemmentesnek tekintjük, akkor ez a másik, rejtett életmű a személyesség izzásában ölt testet. A hagyatékban – kéziratos füzetekben és különálló lapokon – fennmaradt, korábban nem publikált versek és gyermekversek a szigorú rendszerbe foglalt életmű néhol ironikus, néhol bohém, néhol kiábrándult, néhol indulatos kifordításaként is olvashatók: „Rettentő ez az objektivitás. / Ez a kötél-rend, ez a láthatatlan / célzás-csomó, bujkálás a szavakban, / ez a temérdek hallgatási érdem – / megfojt a szemérem.”
Az Összegyűjtött versek böngészése közben óhatatlanul is fülünkbe csenghet a Maszk nem takarta már egyik összegző, visszatekintő szemelvénye, amely a költői és emberi ethosz mellett a kötetek kétarcúságáról, dinamikájáról is sokat elárul: „Ha végignézek életemen, két dolgot látok. Az egyik, hogy az élet maga volt a kudarc. A másik, hogy maga volt a hihetetlen csodával határos siker. A kudarcokról nem is érdemes beszélni, olyan nyilvánvalók.”
