A Cherryről (magyar nyelven a Kopasz), Nico Walker sodró erejű regényéről akartam írni – és fogok is, ha kérhetek némi türelmet, mondjuk, a következő hónapig. Mert olvasom, egyszerre angolul és magyarul is, koppannak a hidegen és keményen egyszerű mondatok, rohadt egy szöveg – és ebben az van benne, hogy rohadt jó. De közben Csáth Géza kiállítás van a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM), a Károlyiban, szóval nem tudok elmenni a Csáth életmű mellett csak úgy. Pláne, hogy éppen ott, a Károlyi palota kertjében ünnepelt nem is oly rég a kortárs magyar irodalom – Margó Fesztivál volt, fröccsel és Bookline busszal, írók-költők-zenészek-színészek a színpadon, igazi kavalkád. És a jelenlévő elmúlással: Térey János felfoghatatlan halálhírével. S közben Csáth Géza várt: az emeleten.
Néhány évvel ezelőtt azt találtuk ki, hogy csinálunk egy Szellemírók sorozatot: kedvenc íróink arcképét szitázzuk az emberek pólójára, és festettünk Bodó Marcival egy falat is Nagyharsányban, az Ördögkatlan centrumában, Szellemírók címmel, Örkény, Dsida, Yugovits, Ady és Csáth Géza (meg J. A.) arcképével. Aztán csináltunk új Szellemírókat kortársakkal: Erdős Virággal, Szálingerrel, Grecsóval, Háy Jánossal.
Oda akarok kilyukadni, hogy Csáth Géza is felkerült: Sárközy Papa kedvenc írójaként.
Idén is vannak évfordulók – évfordulók mindig vannak. És most éppen két óriásé is: Ady és Csáth halálának kerek évfordulója. Állok (illetve ülök) a színpadon, ott, a PIM-ben, az Ady levelezéséből írt felolvasószínházi estet játsszuk, és fel-felnézek az épületre a kertből, a színpadról, és arra gondolok, bent éppen a másik géniusz lakik, Csáth Géza. A géniusz, a századforduló polihisztora: az író, zenész, orvos, festő, akinek irodalom az élete, és aki maga volt önnönmaga főhőse, kísérleti alanya, megfigyelője és megfigyeltje egyszerre. Nézni kell, olvasni kell és hallgatni. Mindegy mit: naplóbejegyzést vagy novellát.
Évfordulók, elmúlás (hiszen ezek a halálok évfordulói, nem a születéseké), és Csáth éppen ezzel foglalkozott sokat: az idővel és az elmúlással. Van egy novellája, amiben egy lepattant kávéházban beszélget egy sebésszel. Orvos az orvossal, Dr. Brenner, meg a sebész. A sebész rádöbben arra, hogy az idő a tudatunk által megképzett valami, nem objektív létező, amiként azt gondolja-érzékeli az ember. S hogy egy egyszerű műtéti beavatkozással felszámolható volna végleg (örökre, mondanánk, ha volna idő). Ám amíg nincs a műtét, átmeneti felszámolása az időnek az abszinttal lehetséges. Az idő, ha van, nem nekünk dolgozik, mert ha az idő nem is, mi biztosan múlunk. „Az embernek, amint kinőtt a gyermekkorból, társává válik az idő gondolata, s el nem hagyja a halál percéig.” De az emlékezet, azt hiszem, megtartja az embert és az alkotást, úgy számolja fel a múló időt.
