Heller Ágnes azt írja, hogy a „a trauma okozta hegek nem tűnnek el” (Heller Ágnes, Trauma, Múlt és Jövő, Bp., 2006, 42). Paul Ricoeur megjegyzi azt is, hogy a felejtés menekülés. Persze nem akarom az emlékezethez kapcsolódó elméleteket itt elősorolni, nem akarok a személyes és kollektív emlékezet összetett kérdéseivel foglalkozni egy regény (formáját tekintve: napló) apropóján.
Mégis innen kell indulnom, hiszen Háy János új könyve az idő szorításával foglalkozik, még pontosabban az időbe van bezárva, vagy ennél is pontosabban: egy kontrollált, lineáris időrendbe szervezett szöveg ez, amely folytonos asszociációival éppen hogy felszámolja azt az időkeretet, amelyet a szövegírás valósága kínál fel a számára. Az írás jelenidejéhez képest ez a felszámolás, vagy legalábbis distancia eleve minden szövegnél adott, szükségszerűen következik be, mert mi, olvasók, később (ez a megírás jelenéhez képest jövő idő) olvassuk azt a jelent. A beszélőnk eleve nem hagyja reflektálatlanul ezt az idő-helyzetet. Részben oly módon viszonyul hozzá, hogy tudatában van annak: naplót ír. S mint ilyet, úgy kell írnia, hogy abban naponként dokumentálja az eseményeket, gondolatokat, érzelmeket. Dokumentációja pontatlanságával már ezen az elemi szinten is számot kell vetnie, és magában a szövegben reflektál is erre, egyhelyütt például így:
„Eleve már idő tekintetében sem mondok igazat” (11), vagy később: „Tegnap. Ez tényleg tegnap volt, nem úgy, mint az előző bejegyzésben, ami valójában egy korábbi napon volt” (17).
Másrészt az is kiélesedik egy ilyen íráshelyzetben (napló), hogy az időt, mint szövegben rögzített időt, kevésbé lehet tudatosan szervezni. Egy regényszöveg esetében annak, hogy hogyan építkezik a szöveg, hangsúlyos eleme az időkezelés: honnan tekint a narrátor az elbeszélt eseményre? Visszaemlékezés vagy szinkronitás? Bejóslás, jövőbe látás? Idővágás, montázs? És a bölcsészek elemi tudásaiban máris felidéződik bevezető előadásaik számos példája: Proust, mondjuk, vagy Ottlik, a Tonio Kröger, vagy az Ulysses. (A könyvben persze fel is bukkan mondjuk Jozef K. meg Leopold Bloom.) De az idővágással dolgozik kiváló új regényében Láng Zsolt is, hogy friss példát is hozzak. Ráadásul – és szokás szerint csapongok – ebben a könyvében, a Bolyaiban az egyik történetszál szintúgy naplószerű.
Hogy miért akadok le az időnél, és miért nem keresem a témákat, hogy miért nem azzal foglalkozom, hogy miként ismerhetjük meg az író privát, intim életvilágát, foteljét, ágyát, íróasztalát, fürdőszobáját, érzelmi állapotait, morális pozícióit és értékválasztásait, aktuális politikai-társadalmi reflexióit, isten-viszonyát? Mert mindennek az idő a kulcsa. Nem is, inkább úgy mondanám,
mert minden az időbe van vetve – ez a könyv számomra az időről szól.
Az elmúlt időről, az elfecsérelt időről, az álmok idejéről, a napszakok tagolta időről, az évszakok tagolta időről, a történelmi időről, a régmúlt nem-lineáris idejéről, az emlékek artikulálatlan, egybecsúszó idejéről, a jelenidő átíró akaratáról. Minden idő. És ennek az időnek a mentén, csak ennek függvényében van rossz és jó, férfi és nő, néni és bácsi, író és olvasó, apa és anya és gyerekek, otthon és idegen, szerelem, barátság, ember és isten.
Ha azt kérdeznéd tőlem, miről szól Háy János új könyve, egy szóval válaszolnék: az időről. Háy János idejébe lehet beköltözni ezzel a naplóval. „Az idővel szemben mindannyian vesztesek vagyunk” (198), ezt írja az utolsó napon, amiben óránként haladunk, azon a napon, amelyik egyszerre az a nap, amelybe naptár szerint beleérünk, tehát 2020. április 16-a, és az a nap, amelyen az író elveszti társát, és az a nap, amely a végességgel, az emberi végességgel számol, és az a nap is, amely az utolsó nap – általában az ember, mint olyan utolsó napja. Egyszerre jelenidő, múlt és jövő is. A kezdet nem megragadható, a vég meg nem elbeszélhető, létezni emberként – egyszerű véletlen volt.