Az idevalósi túlvilág

Beck Zoltán gondolatai három különleges könyv kapcsán

Három könyvről írok most egyszerre. A véletlen sodorta őket össze, mondhatnám azoknak, akik szerint van véletlen. És a sors, akik szerint sors van. Vagy Isten, ha az Isten beleavatkozik a dolgainkba – az itt és most hétköznapjaiba.
A szerzők mindegyike nagyszerű fickó – erősen különböznek azért, más-más településen élnek, más-más élethelyzetben vannak, és alighanem másféle célokra rendeltettek, amiként más utakon is járnak. Na, most ez a fennköltség már jelzi, hogy itt tényleg valami transzcendens van kirakva az asztalra.

Grecsó Krisztiánnak megjelent a verskötete, a felnőtteknek szánt kötet. (A gyerekkönyvről nem írok, talán a Libri egy másik recenzense megteszi.) A szövegek az emberről beszélnek: az épp megszülető gyermekről, az épp apává váló férfiról, a megragadható szerelemről, az önnönmagaságról, a keresésről, az elvesztésről, a kevésről meg az elégről meg a sokról. Amivel aligha mondtam bármi újdonságot: egy verseskönyv általában ilyesmikről szól, ahogyan ezt Háy János szokta mókásan mondani.

De itt ezeknek a szövegeknek súlya van: nem csupán személyessége

, a maga biografikusan reflektált módján – bár az sem elhanyagolható szövegerő akkor, ha az írás kellően pontos –, hanem a személyességen túlmutató súlyossága. Komolyan vett és klasszikus mintázatú ez a költészet, olyan mintha egy igazán érett költő nagyívű kötetét olvasnánk.
Pedig dehogy: Grecsó Krisztiánnak ez a második verseskötete. Kissé olyan ez, mint amikor – gondolom, emlékeznek rá sokan – Krusovszky Dénes kigurította a helyből Libri-díjas regényét, ami olyan prózanyelvi és dramaturgiai biztosságot mutatott, mintha évtizedek óta írna lapszéltől lapszélig történeteket. Holott egy költő regénye volt ez, első regény. Na, így érdemes elképzelni a Grecsó-verseket egyben: erősek, pontosak és – mondom, mert innen indultam – van bennük valami, az emberen túlnyújtózó, mégis az emberre tekintő értelmező akarat. Valami transzcendensnek a megtapasztalása. Hogy a folyton vitázó keresztény ember az a belső lírai pozíció, amelyből szólnak a szövegek, és amelyet a szövegek Énjei valahogy folyamatosan megtartanak, legyen szó bármilyen szerepről? Miért van könny a szememben, akárhányszor olvasom – magamban vagy hangosan, nyilvánosan vagy egyedül – a Balázsolást? Hogy ez a megsejtett bizonyosság nem több annál, minthogy: „Van ott valaki”? Mert azért ez egy másik létállapot, mint az, amikor nincs ott senki. Vagy ott van az a verse, a Magánapokrif: rímes, klasszikus szövegformája nem könyörületes, nem enged kibúvót az Énnek – nincs hízelgés vagy tetszelgés itt, csak a téten lévő megszólalás. „Ezekért a szavakért tanultam sírni, / Ezekért a rozsdás, reményvesztett szavakért.”. És ez még akkor is így van, ha néhol (ez a néhol tényleg csak néhol) egy-egy szó nem a maga akaratából került a sorba. A „Mérjenek, mondják, merjék” a magyar költészet legkeményebb sorai közé való, és sorolni lehet a jobbnál jobb verseket és sorokat.

Grecsó Magánapokrifja után Milbacher Róbert új könyvére nézek: Angyali üdvözletek, ez a címe. A regény egy apokrif-imitáció, Keresztelő Szent János történetének rejtélyes újramesélése, három különböző szálon, térben, időben, szereplőkkel és mesélőkkel, három különböző tónusban. Robival már az első könyvének megjelenésekor arról beszélgettünk, hogy a nagytörténeteket valahogy fenntartásokkal fogadja, hogy nem lehet bízni azokban, mert abban kell lennie valami manipulatívnak, valami elhallgatásnak, elkendőzésnek – máshogyan nem maradhatna egybe’ egy ilyen. A Szűz Mária jegyese (ez volt az első könyve, 2016-ban) falujában vagyunk megint – az egyik rétege ez az új regénynek, ahol Pista és a kocsma többi lakója rángatja le a földre a szentek életét, miközben az esperes elbizonytalanodik a szent kánonban, Krisztusban, mint a megváltóban. Ezzel együtt pedig Zakariás történetét is olvassuk – a bibliai időkben és terekben járva. A „szegények Da Vinci-kódja”, mondta a szerző könyvének bemutatóján, nem kevés öniróniával.

Röhögtünk, persze, de azért a könyv súlyos kérdése, a nagytörténetbe vetett bizalom megingása nem tette felhőtlenné a nevetést.  A bemutató moderátora voltam, a beszélgetésre készülve cetliztem a Bibliát, azaz az Evangéliumokat. Lukács evangéliumában ezt olvasom: „Mikor pedig a nép várt és szívökben mind azon gondolkoztak János felől, hogy vajjon nem ő-é a Krisztus;” (Luk. 3,15). Márk evangéliumában Keresztelő Szent János lefejezése mint kicsinyes, szappanoperás bosszú jelenik meg: Heródesnek tetszik egy lány, és hogy megkaphassa, teljesíti egy kívánságát. A lány meg anyja tanácsát követi (aki rühelli Jánost, mert az keresztbe tesz neki), és azt mondja: „Akarom, hogy mindjárt add ide nékem a Keresztelő János fejét egy tálban” (Luk. 3,25).
Ha azt mondtam Grecsó Krisztián könyvéről, hogy az emberi egzisztenciára egy azon túlnyújtózó pozícióból tekint, hangja, költői hangja pedig ennek függvényében létező, akkor ez igaz az Angyali üdvözletekre is. A 224. oldalról idézek:

„Ugyan mi mást is tárhatnék hát eléd, mint elnémulásom történetét?” (Emlékezzünk a Balázsolásra, az elnémuló költő keresztény és irodalmi toposzára.)

Milbacher Robi nagyszerű szövegétől talán így, a csenden keresztül jutok Baán Izsák könyvéhez, a Csendhez szokott szívhez.

Nem hittem, mi több, biztos voltam abban, hogy engem az intézményesült vallásosság nem érint meg. A templomokat építményeknek láttam, turista voltam ezekben a terekben, szakralitásuknak legfeljebb tanult tudása volt bennem. Aztán beszélgettem Izsákkal, néhány napot töltöttünk Bakonybélben, sok nagyszerű emberrel találkoztam, akikkel közösen gondolkodtunk: nem Istenről, nem a vallásról, hanem a kétségekről, az emberi létezésről, hitről meg szolidaritásról. És közben azért kiváló borokat is ittunk, közös asztalnál ebédeltünk, együtt terítettünk, szedtük le az asztalt, és sokat nevettünk. Szóval nem szenteskedő, vagy ájtatos marhaság volt, nem térítő akarat vagy dogmatikus kizárás, hanem éppen az ellenkezője: az a kereszténység, amely szabadságot biztosít, és nem az a dogma, amely gúzsba köt.

A könyv egyhelyütt a szabadságról beszél, az ember valódi szabadságáról az időről gondolkodva: „A szerzetes feladata, hogy szabad legyen az »idő diktatúrájától«, attól a megváltatlan időtől, mely az emberi cselekvést azon nyomban kilúgozza, meghaladottá teszi elsüllyesztve a múlt feneketlen szakadékában.” Baán Izsák könyve a monostori létről szól, egy olyan világból tudósít, és ezzel egy olyan világból tekint a kinti világra, a mi világunkra, ahonnan láthatókká válunk – sokkal élesebben, mint gondolnánk – a magunk számára is.