Nem is olyan régen volt kezemben Závada Péter újabb verseskötete. Gondolkodtam arról, hogy talán írnom kellene róla, írnom arról az érzésről, arról a naiv élményről, hogy a verssorok, sőt a szavak pontossága inkább hideget hoz („hátborzongató idegenséget” – citálva Heideggert), hogy olyan erős és intellektuális, nyelvileg alapozott líra Závadáé, hogy miközben érzem a vonzását, sehogy se tudok az én talán túlzottan érzelmes, korszerűtlen versértésemmel fogást találni rajta.
Most itt vagyok Simon Márton legújabb verseivel: van új magyar líra, új magyar lírai beszédmód, szinte csoportosulás, valami, ami nagyon hasonlót mond a létezésről, vagy legalábbis nagyon hasonlóak a koordinátái. Írnom kell erről, valami személyes benyomást legalább, mert itt nagy költők vannak, ez a kettő biztosan az, szóval legalább azt le kell írnom, hogy tudom, hogy vannak.
Ha filozófiai tételt keresnék az „Éjszaka a konyhában…”-hoz, azt mondanám, utalva vissza Heideggerre, aki meg Kierkegaardra: A létezéstől való szorongás, tehát egyfajta filozófiai szorongás-fogalom („Angst”) szervezi ezt a kötetet,
ez a szorongás termeli meg a versszövegeket, és ez a termelőképesség az egyetlen válasza is a szorongásra. Urbánus világa van a versszövegeknek, épített környezet, hidak, utak, emeletes házak, buszmegálló, szökőkút. És közöttük emberek, akik éppen ennek a világnak a lakói: de nem benne élnek, inkább tűnnek tartozéknak, például turistáknak, telefonnal rögzítik, nem is, hanem sajátítják ki a teret, miközben ők maguk távol maradnak a benne-lét élményétől.
„A kádba ejteni a telefont, miközben
élő közvetítésen nézed a teliholdat”. (Szaturnusz)
Talán a kérdés is innen jön az egyénre vonatkozóan: benne lehetünk-e a saját életünkben, részt kérhetünk-e belőle? Hogy abban az esetben, ha leszokunk a cigiről (ez az egyik vershelyzet), akkor a ránk szakadt idővel, ami feltételezhetően életünk meghosszabbodásából adódik, mit is kezdhetünk? Diszponálunk-e magunk felett, a környezetünkre hatunk-e valamiképpen, vagy egyáltalán az van-e, hogy csupán elszenvedjük az élet csodáit, hogy tehát végső soron csak a tompa és állandósult fájdalom van? Amiként azt a könyv mottója, Sylvia Plath sora állítja.
A versek persze a digitalizáció világába ejtett ember (a kádba ejtett telefon) nézőpontját hozzák,
ahol a testet ténylegesen elérő behatások, a valóságossal való érintkezés mint az én-építés vagy én-felismerés hiánya van jelen. A telefon vagy a tablet: metafora, az emberé komplex módon, nem valamiféle helyzeté, ahogyan az élettörténeté, sorsé (?), a világhoz való hozzáférésünké az egyszer használatos jelszó.
A személyes, vagy az intim a versnyelv által távolítódik, vagy inkább eleve eltartva van. A szerelem elbeszélése a Vers című versben már címével lejelöli azt, hogy az egyediség, legyen az bármennyire is törekvés a személyes és egyedi tulajdonságok és események elősorolásával, mégsem lehetséges, minthogy maga a reláció nem egyediesül. Erre egyébként az „X” magyarázatot is ad: „mindenki / ugyanazzal a hat dologgal / operál.”
A konyhába megyek (a C-vitamin című, a számomra talán legerősebbnek tetsző verssel), legyen ez az utolsó bekezdés. Az intimitás-pillanat (a meztelenség) és a banalitás (az idő rosszra fordul odakint) összekapcsolódik, a hétköznapi cselekvések egybejátszanak az én-re való rákérdezéssel, az időszakaszokba futurista módon rögzített én-pillanatokkal („mind / aki valaha is voltál / ott áll mögötted”).
Elmondható-e, kik vagyunk, feldolgozható vagy érzékelhető egyáltalán? Vagy csak a leírása marad egy szituációnak, amelyben történetesen éppen benne vagyunk? Vagy az én a referenciáiban (azok sajátosságán át) létezik? Ebben az esetben a függönyön keresztül felsejlő japán festmény, az A halász feleségének álma (Dream of the Fisherman’s Wife) közellépés és intimitás, vagy önreprezentációs aktusa a japán kultúrában benne álló lírikusnak, vagy ellépés az elől, hogy önmagunkról valljunk?
