Beck Zoltán ajánlója Zadie Smith Sugallatok című könyvéhez

A Lolita, hadd kezdjem innen. Nabokovot idézi Zadie Smith könyve első, Pünkösdi rózsák című történetében. Azt írja a narrátor, hogy kételkedik abban, hogy a Lolitának valójában köze volna a szénrajzot készítő majomhoz – ahogy ezt Nabokov állítja. A Lolita című könyvvel találkoztam mostanában egy másik mű kontextusában is: a Könyvesbolt a tengerparton (eredeti címe: The Bookshop) című kedves mozifilmben botrányt kelt a kis tengerparti, meglehetősen konzervatív faluban Florence Green, a könyvesbolt tulajdonosa azzal, hogy a Lolita köteteivel rakja tele kirakatát. Arról, hogy a film miért is nem elég (!) jó, most nem írok, de szerethető azért, és én olykor jobban vonzódom a szerethetőhöz, mint a jóhoz, tehát nem vagyok kritikusnak való – alkatilag, hogy úgy mondjam.
Rövid könyv a Sugallatok, puhakötésű, olyan könyvtárgy, aminek szinte alig van súlya. Erről az jut eszembe, amikor először vettem a kezembe idegen nyelvű könyvet, talán Tennessee Williamset, és mielőtt végletes sznobizmussal vádolnál: nem, nem olvastam végig, mert annyiszor akadtam el, hogy abbahagytam, úgyis olvastam magyarul A vágy villamosát, meg láttam a filmet is Marlon Brandóval, szóval minek szenvedjek. (Most már tudom, szenvednem kellett volna egyébként.)

Nekem tehát ez az élmény – a könyvtárgy könnyűsége – szabadságot, különösséget, és nem olcsóságot jelent, valami kötődésfélét éreztem egyből, pedig még nem is lapoztam bele – tehát nem vagyok kritikusnak való, alkatilag nem.

Olvastam karantén-könyvet, bár idétlen ez a szóösszetétel, amivel arra utalok, hogy olyan szöveg, amely bevallottan a lock-down alatt íródott, arra reflektál – Háy János naplóját például, amit szerettem is nagyon. Ez a könyv is ilyen, a „globális meghunyászkodás” alatt íródik. A könyv szerzőjének egyfajta belső írói-alkotói önvallomása ez. Töredékes, persze, filozofikus, persze, a nyelvvel, az irodalmisággal bajlódó, persze, kifejezetten reflektált, önironikus. A kérdés az, hogy ez a könyv szimplán professzionális, amolyan jól megírt, jól megcsinált szöveg, vagy elkap-e, lesz-e vele személyes viszonyom – utoljára, csak a forma kedvéért írom ide: nem vagyok kritikusnak való, alkatilag nem.

Ez a kis könyv elég nagy könyv – erre jutottam az olvasása közben

És nem azért, mert van benne mondjuk Kierkegaard, meg történetileg is kontextusba helyezett társadalomkritika (USA, Trump) az egészségügyről, társadalombiztosításról, és van benne eszmefuttatás a kereszténységről, vagy a hétköznapi szolidaritásról, amelyben szerepet kap egy Beck (!) névre hallgató kutya is, és egyéb apró történetek, szkeccsek. És nem is azért, mert az írói felelősségről is beszél Zadie Smith. Hanem azért, mert ezek a szinte ötletszerű, talált apróságok arra kérdeznek rá, mit is nevezünk embernek, mit is gondolunk erről az elvont és egyszerre valóságos, velünk egybeeső létezőről. Valóban az-e az igazi veszély, az igazi vírus, amit COVID-ként megnevezünk: vagy valami egészen más? A kollektív rosszindulat, előítélet, hatalomvágy, rasszizmus, gyávaság.
A könyv utolsó egysége egyfajta leltár, az embernek maradás aforizmagyűjteménye: félek, hogy abban az esetben, ha ezeket kritériumokká formálnám, így: szabadság, könyörület, szolidaritás, bátorság, elkötelezettség, nem nevezhetném magunkat embernek, odáig mentünk, hogy megtagadtunk mindent, amiért élni érdemes. De akkor micsoda is ez az élet?